Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 6. szám - Farkas István: A kisasszony
Farkas István: A kisasszony szonyfejed semmivel se törődik! Még majd valami nyavalyát hozol a házamba! Mindenki tudja, hogy odaadtad magad! Úgy odafeküdtél annak a rongyosnak, mintha a felesége lennél! A leány kezében megállt a villa. A négy villahegy fölfelé nézett, mintha apró szuronyok lennének, védekezésre készen. Szinte a lélekzete is elakadt. — Apám! Édes apám! — mondta nagyon halkan és bizonytalanul. De Téglás már belelovalta magát a megszokott mondókába. Homlokán megdagadtak az erek és őszes haját tele marokkal simogatta. Nagy harag és bizonytalan erő rezgett benne, amiket nem tudott elég kemény szavakba öltöztetni. Szerette volna finoman, urasan megmondani a leánynak, de hovatovább mindig jobban kitört belőle a falusi paraszt és most már a Reichenbergből tanult máz úgy lemállott róla, mintha háromnapos esőn állt volna. — A legutolsó lány vagy a faluban. A legeslegutolsó ! Azzal az emberrel senki össze nem adná magát ! Te meg odamész hozzá, beszélsz vele, együtt fekszel vele, Isten tudja, hogy mit csináltok! Én meg tudom, de hallgatok! Arra gondolok, hogy megjön az eszed, hátha nem hiába fizettem azt a töméntelen pénzt érted! Mindig szépen mondtam, hogy hagyjatok föl vele. De anyád se szól, csak járkál, mint a tojó jérce! Az veled súg-búg, velem meg nincs rendes szava! Nohát, majd teszek róla, hogy vége legyen ennek a na,gy szerelemnek! Azzal fogta a poharát és úgy a földhöz vágta, hogy a vörösbor apró porszemekben sugárzott szét a falakon. Mária arca fehér volt, mint a fal. A villa még mindig ott állt a kezében, de nem is tudott róla. Látta magát, amint ott fekszik Péter mellett, már harmat borul füre-virágra, de ők még mindig együtt vannak. És Péter csodálatosan muzsikáló hangja úgy szól, mint a rejtett orgona, hogy a madarak is elhallgatnak. »Kisasszony« ! És amikor ezt mondja, minden vágy és minden rejtett szomorúság egyszerre kiül a szemébe. Csak azt a tekintetet ne látná nála, csak azt ne ! De ő sem tu’d magának parancsolni és uccalányos, szemérmetlen szemérmességgel takarja előle igazi énjét. Minek a rúzs ? Még ma ki fogja dobni. És nem puderozza magát többet. De az apja most már komolyan haragszik. És az ő haragja ellen nincsen támasza. A kövér, munkában sohasem fáradt, egyszerű, de azért mindig okos parasztasszony ott bújt meg Mária mellett. — Én nem szólok neked semmit, leányom! De apád nem ad oda annak az embernek! Muszáj a bíróhoz menned! — Az olyan csúnya ember, édesanyám, olyan, de olyan csúnya! Maga tudja, hogy senkinek sem kellett. Mig a városban
