Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Simándy Pál: Budapest: 1932

Simnády Pál: Budapest: 1932

kéve), aki a 48—49-i szabadságharc idejéből meríti tárgyát és Komáromi János (Ordasok), aki a kuruc-labanc világ politikai és vallási villongásainak világát eleveníti meg. Krúdy Gyula „Az élet álom“ c. elbeszélés-kötetével megnyerte a Rothermere-dijat. A költők közül Komlós Aladár adott ki általános elismeréssel fogadott verskötetet. (A néma őrült arca). Illyés Gyulának „Három öreg“, Erdélyi Józsefnek „Tarka toll“, Gellért Oszkárnak „őrizd meg titkodat“ címen jelentek meg a versei.

A Szellem igazi munkája azonban mégis csak csendben és láthatatlanul folyik itt. Egyesületek, szervezetek, pártok keretei között szinte napról-napra folyó előadások, ankétek és szemináriumok munkája révén alapozódik a jövő. Igaz, hogy csak a kevesek, a választottak ügye ez. Mialatt a tömegember szórakozik és mulat, ők a Szellem virrasztói a borzalmak éjszakáiban. Különösen is lázas keresés jellemzi az ifjúság választott részét. Mohón vetik rá magukat a kor nagy problémáira. Lerongyolódott, kiéhezett és sápadt arcú fiatalemberek szent aszkézisben és hősi önmegtagadásban keresik a jövő útjait. Ök a nemzet igazi reménységei. Sajnos, sem összefoglaló keretek, sem kimagasló szellemi vezérek nem szolgálják köz» tűk az egységes világnézet kialakulását. Még néhány évvel ezelőtt a Bartha Miklós Társaság összefoglaló keret volt a haladó szellemű magyar uj nemzedék számára. Ez a keret azóta széthullt és az általa nevelt uj generáció ma már sokféle utón keresi az igazságot. De — keresi. A harcos vezérlő személyiségek is épigy hiányzanak. Kassák Lajos „Munkaköre“ ugyan még mindig jelentős ifjúsági csoportot foglal magába, de még sincs meg ma már az a hóditó ereje, amellyel régebben birt, főleg pedig nincs meg a nemzet életére kiható egyetemes jelentősége. A szellem rendszeres, szívós és bátor harcát Márai Sándor sajátos magánosságban sereg nélkül vívja művészi színvonalú és széles emberi horizontú riportjaival. De az, aki volt Ady Endre a Nyugat-generáció számára, vagy Szabó Dezső a forradalmak utáni idők ifjúsága számára, az a vezérlő személyiség ma hiányzik. A régi triásból Móricz Zsigmond áll még töretlenül, ő a magyar irásmüvészet legnagyobb élő mestere, de nem az a harcos vezérlő személyiség, aki sereget tud szervezni maga köré. Lelkes, bátor értékelője és híradója a harcos ifjúságnak, amiért nem egy fájó sebet visel már, de nem vezetője is egyszersmind. Az alföldi magyar tempós, higgadt és józan lelke él benne, szemben azzal az elevenebb mozgású, színes, izgága és nyugtalan szellemmel, ami az erdélyi magyart jellemzi s mely legutóbb Ady és Szabó Dezső személyiségében és költészetében jótékonyan termékenyítette mazna szellemi életünket.

S nem véletlen, hogy napjaink szellemi mozgalmaiban is oly jelentős szerepet visznek épen ezek az Erdélyből most nagyobb számban ideszakadt magyarok. Sok tehetséggel és ügyességgel. De mégis anélkül, hogy kimagasló uj vezért adtak volna.

Ám az Alföld magyar lelkének is fel kell szakadnia már végül is. Az Est idei Hármaskönyvében a könyv sok üres lapja közé rejtett érdekes írásban ezzel az ösztönös igénnyel lökdös Móricz Debrecen felé, mikor igy ir: „Uj eszmékre van szükség, uj ideálokra, uj élet- és világszemléletre, de mindenek felett uj lelkiségre . . . Ezt hozza Debreczen, ha segítségére akar lenni a magyarságnak“. Ám Debreczen nem is hümmögött a nógatásra«

SIMÁNDY PÁL