Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-07-01 / 5. szám - Kritika - Kázmér Ernő: "Fabian"
Kritika felirata annak a temetőnek, amelybe a halott líra kerül.“ Mi tudjuk, hogy a világot nem a költők fogják megváltani és az a költő, aki korát hűen, becsületesen énekeli, az továbbmutat és a mából automatikusan a holnapba lép. Erich Kästner a máé, természetszerű lírája a holnapé is. Az ő grimásza kifejezőbb, emberibb, mert nem fut a proletár elől, hogy azután elefántcsonttornyában a társadalmi harc diadalát zengje, hanem megmutatja, aktivitásba viszi, értük startol és értük hajtja le fejét, mint mindazok, akikét az élet szörnyű terhe lehúzza. S a költő Erich Kästner re gényt irt — a „kabian'-X. („Fabian1. Die Geschichte eines Moralisten. — Deutsche Verlags Anstalt, Stuttgart.) A mindennap kis eseményei költőjének regénye sem lehet más, mint a minden-nap, a huszonnégy órák szervesen egybekapcsolódó eseményeinek története. Ki az, aki a mai Európában a világválság szimbólumául inkarnálódhat ? A munkanélküli! Az a zaklatott, ösztönéletü világvárosi alak, aki a világháborús generációk egymásrarétegeződésében lett férfivé, harctéranyaggá, azután hazajött, nem tudott bensőséges kapcsolatot találni a múlttal, nem tudott a kenyérért tülekedők sorába beleilleszkedni és igy alkalmi állások sodródásában lett a Ma legreménytelenebb alakja : munkanélküli. Hogy Fabian az infláció alatt a tőzsdei papírok napi emelkedésével azok rentabilitását számította ki, majd öszszekuporgatott valutákon zöldségüzletet nyitott és pállott, nedves hajnalokon, schopenhaueri kompendiumok tépő problémáival az agyában, kézikocsin hordta haza a vásárcsarnokok frissen zöldelő primőrjeit, hogy azután a minta vásárok cimirójává lépjen elő, majd doktori értekezése irodalmi munkái között rossz cigarettáknak havi háromszáz márkáért jó reklámot csináljon — mindez lehet sors, rendeltetés, életkálvária is. De nem ez, amiért mi Fábiánt a XX. század közepe Wertheréül idézzük. Ez a munkanélküli szellemi munkás találkahelyek mámorában, szerkesztőségek hajnali óráiban gyártott szenzációk hazugságában, éjjeli uccák politikai harcaiban úgy érzi magát mint valami kisvárosi állomás várótermében, ahol türelmetlenül, idegesen, neuraszténiásan, céltalanul várja a vonat befutását. Európa sorsa felett önmarcangolóan tépelődő tudósok — a fiatal Labuda sorsa tetemrebivása a mai ifjúság „deraciné“ játékának — női ruhába öltözött, morfínista őrültek, a társadalomból kitaszított furcsa életbogarak — a feltaláló, aki nem akar több gépet konstruálni, mert látja az éhező munkanélküliek milliói elsorvadását — töltik meg ezt a zaklatott menetű regényt s ahogy ezek a figurák lesbosi szerelmi tanyákon, tömeglakások ágyain, munkanélkülieket nyilvántartó hivatalokon át viszik az eseményeket: a kuszaság, a sokrétűség lüktető tempója mögött felrajzolódik Berlin, ahol mint hamu a parázs alatt, Európa sorsa lappang a féktelen politikai ellentétekben, hogy a lelki és a testi erő vad tombolásából uj energiák tetté szabadúljanak. Van a „Fabian“-nak egy meg
