Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-07-01 / 5. szám - Figyelő - Kovács Endre: Az uj magyar tanárgeneráció helyzete Szlovenszkón
Figyelő adáson diktandót értünk és minden segítség vagy útmutatás nélkül, kizárólag a gyér jegyzetekre szorítkozva készülnek a vizsgára. A diákot szakadék választja el a katedrától, nincs együttműködő szerves kapcsolat tanár és diák között, mind a kettő külön utakon halad s a diák önmagára maradva gyakran éppen a fordítottját teszi annak, amit kellene: a végén kezdi és az elején fejezi be az anyagot. A munka teljesen a diák vállaira nehezedik és kérdem, csoda-e, ha ennek a tudománytól tá.volálló kornak a gyermeke ilyen esetben annyira irtózik a tudományos elmélyüléstől. Hogyisne, mikor az az elmélyülés csak fáradságot és gyötrődést jelent számára! A hallgatók között mindig sok szlovák is van. Ezek gyakran csak amolyan rezervának tartogatják a magyar szakot, hogy ha minden kötél szakad, ez az utolsó maradjon számukra. Mi sem természetesebb annál, hogy az érdeklődésük és tudásuk egyenes arányban áll ezzel a felfogással. A fiatal magyar tanárgeneráció csak a legutóbbi időben kezdi nagyobb csoportokban odahagyni az egyetemet, s mint kész tanár dolgozik azon, hogy a nyolc magyar középiskola valamelyikében elhelyezkedhessék. Az utolsó években alig néhány uj magyar tanár kapott állást Szlovenszkón. A jelenlegi tanárok legnagyobb része szlovák nemzetiségű vagy a régi nemzedék ittmaradt embere. A rosszabbodó helyzetet mélyíti az az érdekes tény, hogy a magyar szakkal rendelkező szlovák és cseh tanár taníthat magyar intézetnél .is, mig a magyar tanár csak magyar tanintézetnél nyerhet állást. Ismerve a szellemi pályák katasztrofális helyzetét Szlovenszkón, a legnagyobb pesszimizmussal tekinthetünk az uj magyar tanárgeneráció sorsa elé. Az erősen korlátozott számú magyar középiskolák még csak elbírnák valahogy ezt a tekintélyes számú erőfölösleget, ha nem részesülne előnyben az idősebb és fordulat után végzett, magyarul tudó szlovák tanárgeneráció. A diákság tökéletesen tudatában van helyzetének. Évről-évre mégis nagy számmal jelentkeznek a magyar szakon. Ennek az oka az, hogy a magyar anyanyelvű diáknak ez a lehető legelőnyösebb választása a tanulás szempontjából. A magyar nyelvészet és irodalom eredetileg is közelebb fekszik hozzá s időben is ez jelenti a legrövidebb utat. Ezeknek a fiatalembereknek a legnagyobb része meglehetős fatalista közönnyel várja az időt, hogy eljöjjön a perc, mikor beállhat az állásrapályázók hatalmas táborába s ez a sajnálatos »lesz ahogy lesz« attitűd egyképpen jellemzi ma nemcsak a magyar, de az ugyanolyan sorsra ítélt szlovák és cseh diákokat is. A közeljövő fényesen meg fogja mutatni, hogy ez a közönyös nekiözönlés milyen következményeket von maga után a magyar tanárság sorsában s a tanárság sürgető létkérdése hamarosan alternatíva elé állítja
