Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
Darkó István : Égő csipkebokor Gyuri megszólalt: — Ágota, csakhogy itt vagy. Annyira vártalak... Ágota igy védekezett: — Lent várnak, kirándulunk ... Igazán sajnálok, hogy nem jöhetel, Gyuri. Majd meggyógyulni fogsz s akkor jöhetek Feküdj szépen. Megettél uzsonnádat?... Ki volt ez a látogatód? Ne fogadj őtet, nagyon beteg a kinézése. Elkaphatnád... Pá, szervusz ! Homlokán kapta a szemére, vagy ajkára várt puhaságot, futó, illanó lehelletet Gyuri s egyedül maradt. Megborzongott. Megrettent. Félelem kalimpált a torkán. Rövidet jajongott benne, a mellében egy érzés : futó szekérre próbált kapaszkodni s az elhagyta őt. Felkecmergett, lábra egyenesedett, menésre erőszakolta magát. Gyógyuló lába megsajdult, feljajdult, futni kezdett. A szekrényig vándorolt s ha belehal is, felöltözik s megy a társaság után. Bokája tűzbe került és elvágták a lábafejét. Elszédült, kiáltásra nyilt a szája, meglátta a csengőt, Ágota után csengetett rávágódó mutatóujjal. Leült a padlóra. Amikor ágybafektették, a szerencsétlen Turcer kiaszott testét látta és kaparászó, reménytelen hangja sürrögött a fülébe. — Utána járok a dolognak, — fuldoklott befelé a szenvedélytől, — utána nézek s beléje tekintek — ezt hajtogatta. A „dolog“ alatt Turcer beszédét értette, de ugyanakkor azt is, hogy neki is meg kell próbálnia az úri, a városi társadalomba való befogadtatását. Nem itt, a szanatóriumban, ahol a megvásárolt gyógyulás, a közös célra épült különleges berendezkedés, betegség, vagy legalábbis a kimerült test egyenlővé tesznek mindenkit. De kint, ahol harapni, rúgni, öklözni kell az életért, ahol mindenki számára nincsenek orvosok, udvarias kiszolgálások, napos fekvő* erkélyek és fehérre lakkozott szobák. Ágota ott ugyan milyen lenne ? Kinek látná ott Bódi Györgyöt ? Azt sem hallotta, hogy a megérkezett fehérszakállú komoly haraggal szidalmazta. — A becsületszaváról is megfeledkezett. Csak valami bestia lehet a dologban ! Ki fogom tiltani innen őket. Úgy látom, másképen kell beszélnem magával ... VIII. A napok oldalát kirágta a rozsda, az unalom és tartalmuk egymásba folyt. Szürke, vigasztalan folyadék volt ez igy, haszonnélkülinek tűnő, hol jéghideg, hol tűzforró ital s ha volt kedve, ha nem, le kellett nyelnie. Untatta, bántotta, gyötörte a semmittevés. A lába elkeseredett talpra állása után feszülésre dagadt, olyan volt, mint egy túltöltött
