Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

Darkó István: Égő csipkebokor

az ezerszeresre vált Lomnici-csúcson Bódi Gyuri gazdálkodó a gömörmegyei Gesztetéről s lent a Tarajkán apró bogárrá válna Ágota, akinek első nevét még nem is tudja, Ágota, kemény barna kislány a Romániává változott Erdélyből, a Maros mellől. A két bogár között úgy cikázna, lengne reszketve és zizegve egy fényes aranysárga összekötő szallag, mint az előbb a villámlás a távolabbi csúcs s az ég felhő-havasai között.

— Le ne essen Gyuri, vigyázzon, — igy hallotta a jóleső intést alulról.

A gyopárt a szájához emelte és ledobta Ágotának.

Följebb lépett, keze alól kiszakadt a fűcsomó, csizmája szárát megkarcolta a hegyes kő, ügyesebben próbálta a nehéz helyen továbbemelni a lábát, kiszakadt a talpa alá vett kődarab a fagyrepesztette foglalatból, Gyuri megtántorodva kapkodott s lezuhant a magányos szikláról.

Csak az első csodálkozásra volt ideje, ijedelemre nem futotta. Ágota előtt feküdt, a köves talaj puffanva fogadta a váratlan testet s Gyuri szusszát elvágta a szörnyűséges fájdalom. Elszédült s anynyit távozott el az öntudatos életből, mintha valaki féllábát kiteszi az ajtón. Nyomban visszahúzta. Két lábában hasogató kések forogtak, megmozgatta a lábát, erőlködve rázogatta, a késeket így talán ki tudja rázni a húsából. Jajj, kiáltott s jajdúlt, a kések a csontját érték.

— Jajj, jajj, — most sírást hallott és elmosolyodott. Jól esett hallania a könyörgő sírást s egy bársonyos, puha valami, meleg lehelletnél langyosabb, friss tejnél finomabban párolgó valami puhaság az arcán simogatott.

— Gyurika, nyissa ki a szemedet... jajj, nézzed rám, — ezt hallotta egészen közelről. Az arcán beszélt ez a bársonyos ijedelem, Gyuri hangosan, szisszenve felnevetett, annak megértése után, hogy Ágota szája simogatja az arcát.

— Semmi, — mondta és erőlködve felült, — csak a két lábamat nem bírom.

— Csak nem törte el? — ijedezett Ágota. — Próbálja folállni!

Megpróbálta, de nem sikerült. Tanácstalanul ült, a fájdalomtól bénultan s a kapkodó lányt figyelte boldogan.

— Elszaladok, — mondta Ágota, — hozok orvost, talán ott vannak még a restauráciába. Üljön itt édesem, vigyázzon, nem szabad mozogni... Jajj, hogy mért is küldtem fel oda ... Én vagyok az oka !

— Dehogy maga, aranyos, én vagyok az oka, az ügyetlenségem ... A csizmám. Persze látja, a csizmám, csizmával nem lehet sziklára mászni.

Ahogy a főorvos, a fehérszakállú magyarázta. Nem kellett messzire mennie, sokáig várakoznia a bebizonyosodásért.

— Megyek, — ismételgette könnyezve Ágota és megállt. Az