Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Tamási Áron: Pohártörők
Tamási Áron: Pohártörők hoz. Paroláztak, nagy derendóciával elhelyezkedtek és egy liter bort kértek. — Wie gehts, Mózsi ? — kérdezte a meglépett jövevény, akit Muszkának hivtak. Mózsi nem felelt mingyárt, hanem koccintott. Amikor letették ismét a poharat, akkor hátradőlt a recsegő széken és csintalan szemekkel s erős megfeszült nyakkal kacagni kezdett, mint az árvizes tavasz. — A lábadra léptek s méges a nyelved nyomorodék el — mondta. — Egy világnyelv szükséges — jelentette ki a Muszka, aztán fejtegetni kezdte, hogy a munkás-kérdést csak nemzetközi alapon lehet eredményesen megoldani. Ugylátszik, szociáldemokrata volt. A harmadik valami soffőr lehetett. Nem szólt a dologba, csak lenézően mosolygott és jártatta ravaszul eleven szemeit. Mózsi sem beszélt, de tiszta szemekkel hallgatta társát. Ivott és hallgatta. Mind sűrűbben ivott és mind nyugtalanabbul hallgatta. Kigyult az arca, amelyen valami különös kínlódás jeleit lehetett látni, mint a fel-felcikázó lángot. — Szűnj meg! Hallgass! ! — ordított egyszerre rá. Csend lett rögtön a korcsmában és mindenki odafigyelt. Muszka félénken körülnézett és az asztalra ráhajolva, csendesen kérdezte meg. — Mért hallgassak ? — Azért, mert csak ugatsz, mint a kutya. — Én beszélek s nem ugatok — védekezett Muszka. Mózsi letette öklét a pohár mellé. — Ugatsz!! — mondta ismét. — Mért ugatok? — Azért, mert nem érzem a lelkedet. — Nem, mert nincs — nyisszent belé a soffőr. Egyszerre vége lett a harapós vitának. Mózsi felhajtotta poharát, aztán odaszólt a fogatlannak: — Székely nótát, atyafi! Úgy indult a korcsmáros feléjük, mintha le akarná tarolni őket. Három lépésre tőlük azonban megállt. — Tessék csendesebben lenni ! — figyelmeztette innen. Mózsi ránevetett. — Előbb haljunk meg — mondta és odaszólt megint a cigányhoz: — Azt, hogy: „Irigyeim sokan vadnak...“ Felörvendett a rossz hegedű és Mózsi uralkodva énekelte: „Irigyeim sokan vadnak, mind a szomszédomban laknak. Adék nekik egypár napot, hadd ugassák ki magokot...“ A végén átszólt hozzá a sárga, kidőlt nagy vármegyei ember:
