Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Tido J. Gašpar: Az utolsó ütközet

Tido J. Gáspár : Az utolsó ütköztet

folytatja útját Sógora házáig. Közbeeső falun vezetett át az útja. Utszéli csárda várta itt idegen vendégeit. Fiatal fekete menyecske állott az ajtóban s Gyúró tekintete úgy maradt rajta függve, mint madár a gallyon.

Tréfás őszi szél kapaszkodott a menyecske szoknyájába s megvillogtatta alatta fehér bokáit. Gyúróból egyszerre fÖllázadt egész elaltatott szomjúsága.

— Megállj testvér — biztatta önmagát — itt megállunk egy percre.

— Adjon Isten, ami nincs — köszönt, mikor belépett a kocsmába.

A kocsmárosné szeméből napos, édes mosoly ragyogott feléje, olyan édes, mint a méz.

— És mi az, ami nincs?

— Hm, azt könnyű kitalálni — nevetett. — Hát csók. No meg bor sincs.

— Borunk van, amennyi kell. Jó termés volt az idén.

— És csók ?

Ahogy a menyecske erre megfordult, libbent a szoknyája és Gyúró ereiben forróvá perzselődött a vér, mintha ki akarna szaladni belőle. Csak úgy könnyen, katonásan akart győzni az asszony felett.

Leült az x-lábu asztal mellé s egyenletesre pederte bajusza két felét Kora délután volt, munka ideje, mikor a kocsma mindig üres.

— A legjobbikból adjon, lelkem!

A szép kocsmárosné most már még szebb mosollyal tette elébe az üveg fiatal bort és a poharat.

— Tartson velem, gyönyörűséges...

— Én ?

— Persze. Ökör iszik magába.

Perdült-fordult a menyecske s máris az asztalon állt a másik pohár.

— így la — örvendezett Gyúró. — A kocsmai koccintás olyan, mint az imára hivó harang szava. Buta dolog az élet enélkül ...

Gyúró lángra lobbant szivéből tréfák szakadtak ki, tréfák, melyek mintha a vér virágai lettek volna. Beszélt Itáliáról, a fekete arcú nőkről, az örökké kék égről, a narancsvidékekröl, de legtöbbet erről a leginkább szivéhez nőtt országról, Szlovenszkóról.

De a fiatal kocsmárosné nemcsak a tréfákat, az üzletet is értette. Vidám, csillámló tekintetéből csábitó ígéretek érték Gyúrót és ez fokozottabb ivásra késztette.

Már a második liternél tartottak, mikor Gyúró felbátorodott, hogy megfogja a kocsmárosné forró kezét. Ebben a pillanatban azonban kocsi zörgött a kocsma elé.

A lovak horkanva álltak meg.

— Ezer mennykő — dühöngött Gyúró — ép most tudott idehozni az ördög? Ki vagy?

Szép, szálas, fiatal gazda ugrott le a kocsiról. Kieresztette a hámot, szénát dobott a lovak elé és benyitott a kocsmába.

Leült Gyúróval szembe a másik asztalhoz s szintén bort hozatott. Ránézett a kocsmárosnéra s mint aki nemcsak a bor kedvéért tért be, megszólalt: