Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - A daloló Tátra (ford. Darvas János). (Ivan Gall: Hajnal), (Emil Boleslav Lukač: Örök-egy, távoli, hideg), (Vladimir Roy: Hollók), (Ivan Krasko: Dal), (Jožo Nižňánsky)

A daloló Tátra

Fűi a rezedák nehéz illatterhe, édes kábjával hódit szüntelen, ó, jön valaki az éji gyepen, mert bősz sejtelmek konganak fülembe.

Bizton megjön, bár bús még s habozón megyen a holdas éjen át a harmatos gyepen.

ESTE A VÁG PARTJÁN

Lágy az este öle s minden kezet nyújt benne egymásnak, az égbolt a mezőnek, a mező a Vágnak, a Vág a mezőnek, s a mező az égnek.

Az egész világ egy óriási ölelés,

a szeretet nagy pókja ráfonja mindenre hálóját, s szeretettől vemhes az egész világ.

Állok a fűz alatt,

mely száz éve beleszeretett a Vágba,

a habok összefonják s szétoldják árnyainkat,

a búzatenger zug és zúgása simogatja homlokom és csitt, csend — suttog valamit, szól valamit édesen és forrón.

Sugarak fehér zászlaját lengeti a hold, térdre, térdre, ember,

a mezőn jár az élet és áldást oszt a világnak, csitt, csend — imádságot suttog az ajka: most fogan a kenyér.

Ó életmező, ó rétek, ó távolból sötétlő erdők, Ó vén fűz, ki fölém borulsz,

Ó Vág, te régi jó barátom,

Ó fekete, termő televény :

nem értem, nem értem a nyelveteket, mert bölcsőmből elvették dalotokkal a szivem, s messzire tépték lelkem tőletek.

És én mégis szeretlek, szeretlek, térdreborulva ölellek karjaimmal.

IVAN KRASKO