Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Darkó István: Fenyőfa gerendája

Fenyőfa gerendája

I.

Abból építettük házunkat, amink van. Beléköltözünk s úgy érezzük végtére, hogy lakhatunk is benne. Berendezhetjük szerényen. Bebútorozhatjuk, nem módosán, de ízlésesen. Itt, ebben a piciny szobáhan, itt leszünk nappali világoson. Itt hajiunk fiatal nyírből készült munkaasztalunk fölé. Itt rójjuk egymás mellé magvető gondolatainkat. Ebben a másik kamrában, ahol éjszaka a priccsen nyugodhatunk is talán, itt álmodunk majd a világról. Napsugarak annak a pillérei s derűsebb lakója az ember. Van harmadik, cseppnyi helyiségünk is. Műhely, ahová vándorló mesterlegényeket, ácsot, kovácsot, csizmadiát béinvitálunk. Szerszámaikat előveszik, megnézzük, mit s hogyan csinálnak. Megajándékozzuk szemünket munkájuk látásával. Megkérdjük bajukat, gondolatukat, hitüket s amit hallunk, annak sem leszünk temetője.

Szabad bejövetele van ide fiatalnak, öregnek, tépettnek, alázottnak, kérdezőnek és felelőnek. A házban nyitottszemű, kitárt lelkű fiatalok laknak. Lesz talán itt befűthető tűzhely, barátságos bogrács is. Szelleme, teste ha valamelyikünknek megéhezik, megkínálhatjuk.

Odaállunk az ablak mellé. A hegyek oldalán juhok legelnek, lent a völgyben a falu házai sereglenek. Ott az Ipoly, a Garam, a Rima kanyarog. Ott szántanak s vetnek a magyarok. Odébb üveghuták, érczúzók, árvult gyári kémények tövében kolóniák dideregnek. — Hahó ! — kiáltják felénk a völgyből. Mint föld gyomrának bőgése, tör fel a hang. Hahó! — kiáltjuk vissza a völgybe, értjük egymást, így beszélgetünk. Ok el is jönnek hozzánk s mi is megyünk hozzájuk. Nem múlik el nap, hogy kezet ne fognánk.

II.

Elkezdhetjük talán fölénktornyosodott napjainkat az egyszerű hajlékban. Otthonunknak érezhetjük, gondoljuk, a most ácsolt lakot. Megfelelő, kéznél lévő, honi anyagból emeltük: fenyőfa gerendájából. Nem márványt, faragott követ, nem is téglát hordtunk hozzá. Márványunk, faragott