Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Mécs László: Madaraival dicsekszik. Aranyos Kicsikém! Szegény lányoknak írtam
Mécs László : Versek ebek, rókák, hiénák, szarkák! Hz is lehet, hogy nem bírta a nagy telet, vagy nem evett, vagy véknyacskán s vacsorája meg se kottyant s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant, a világhírek kellős közepébe: a hétfőbűnbe, méregbe, epébe, égbekiáltó bűnök mocsarába, a franciák gőgjébe, a magyarok öt szent Krisztus sebébe, a németek fertőző nyomorába, a genfi cirkusz tűzijátékába esett a kis veréb s a vak rikkancs megborzongott eléb, aztán megtapogatta és csókolgatta, simogatta s százszor, ezerszer mondogatta : „Hranyos kicsikém, aranyos kicsikém, pihegő szivikém, mesélő forrásból, kristályos vízikén tartalak, mézezett gyémántbúzán, lencsén, ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.“ És betette pénz közé zsebébe s kalaplevéve valami imát rebegett. Egy hirdető oszlop megett álltam, néztem, a szivem remegett s a telkemből az ámulat kirobbant: „Te rezes orrú rongy, te hadirokkant, vak ágyrajáró, szegényszagu lim-lom, te verébnél is szürkébb szürkeség, aranyos kicsikém, hol rejtőzött és színesült meséd? Szemétdombodból hogy nőtt ki a liljom? Hranyos kicsikém, hol rejtegetted ezt az aranyat, melyet nemcsak lovas huszár felett teríthetnél szét aranyfüst helyett, de a világtelet bevonhatnád e mázsás aranypénzzel, szétkalapálva a megmentett kézzel s varázsolnál aranynál aranylóbb nyarat! Hranyos kicsikém, míg vakszemeddel az Istenre nézel, engem elhagyott vonatom,
