Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája

Lányi Menyhért: Tóni drámája

— Most történik vele a legnagyobb baj ... Le fogja ejteni. Nem fogja tudni elkapni.. Meglesz a törés.

Már repült is az első köteg. Az István ügyetlenül kapkodva ütötte össze üres tenyereit a feje fölött és a köteg egészen az üvegfalig repült. Halk csörömpölés jelezte, hogy a lámpaüvegek összecsörrentek benne és egy-kettő megadta az árát. A naccsága pedig az üvegajtóból figyelte a mókát és nem Istvánt szidta, hanem Pétert, aki biztosan szánt-szándékkal csinálta vele ezt a „drága“ tréfát.

Csend lett, a nevetés elfúlt. Az „uj“ olyan buzgalommal tekintgetett a feléje repülő kötegek felé, mint a kutya a sóvárgott koncra... és ment... neki... Egy-két ügyetlen fogás után, már szaporán kapdosta és adta tovább a csomagoló fiúnak...

Tóni undorral vette le róla a tekintetét : — Lám neki csak tréfának veszik... A Tónival pedig megfizettették volna a törést... Nincs itt igazság...

Hogy ott térült, a csomagolás körül buzgólkodó Karcag ur lába alá került. Úgy fordult feléje, mintha valami csodára nézne :

— Hát még maga itt van, Tóni?

Felnézett rá és tekintetében olyan keserűség éghetett, amely megperzselte Karcag ur arcát.

— No lám... már útban is vagyok... Tizenkét esztendeig nem voltam. Aztán honnan is tudja, hogy nekem el kellett mennem... Igen... Ezek már biztosan vihorásztak a háta mögött... Két hét óta... a „Tóni repül“ igy sugdolództak a háta mögött, ha elment előttük... Egész összeesküvés... Mindegyik csak az ő szegénységére törekedett... Mindegyiknek csak az ő kenyere fájt... Csak az ő nyomorúságán találja gyönyörűségét...

Bármily fájdalommal is, ki kellett fordulni a raktárból, amelynek fü és szalmaszaga oly édesen feküdt az érzékein. Bizonytalan lépéssel levánszorgott a lépcsőkön, kurta kabátja zsebében érezve elvesztett királysága nagykulcsát:

— Nem... ezt nem adom vissza nekik — tolvaj vággyal, gyerekes bosszuérzéssel vigasztalgatva magát.

A kapualjban viháncolva ugrált a nagytestű takarítónő, akit csak „dög“-nek hívtak háta mögött a segédek :

— No Tóni, most talán püspök lesz belőled? — kérdezte gúnyos szemtelenséggel.

Kitört belőle megvertsége és üzöttsége keserű daca:

— Az, hogy ringyóknak megadjam a végtisztességet, ha éjszaka megdöglenek az árokban.

Szerencséje, hogy ellibeaett, mert megadta volna az árát a többiek komiszságának is. így csak meredten, vérbeborult szemmel bámult utána.

—Ez itt marad... A kósza... Aki, ha a naccsága alszik délután, elheveredik az iroda pamlagján és a naccsága cigarettáit szívja és haját elborzolva utánozza parancsoló mozdulatait... Ez, aki