Grosschmid Géza: Kisebbségi sors (Košice. Grosschmid Géza, 1930)

III. rész. Társadalom – Ifjúság

Társadalom — Ifjúság nak a vatikáni sixtini kápolnában levő »Utolsó ítélete« az emberi lélek legnagyobb kérdésének, a túlvilági életnek, villámfényben felcsillanó, ihletteljes meglátása. Rákóczi személyének, szerepének, jelentőségének elbírálásánál is mellékes dolog tehát az, hogy kezdetben, családi befolyásokra, menekülni szeretett volna a reá várakozó megpróbáltatásoktól, — mellékes, hogy újabb történetíróink eddig ismeretlen kútfőkből kiböngészik, hogy — egyébkent korának szokásaihoz mérten — bújdosása és számkivetése idején az élet apró örömeitől nem volt idegen, — mellékes az, hogy a francia udvarban nehéz helyzetét, a megélhetés gondjaitól sújtva, állítólag hozzá nem egészen méltó körülmények közzé beilleszkedve tűrte, — mellékesek rodostói trónkövetelési kísérletei, —- újabb házasodási tervei, — gyermekei érdekében való alkudozásai, stb. —- Ember volt, apa volt. Joga volt az élethez neki épp úgy, mint mindenki másnak. Az igazi kép, mely egy-egy nagy ember értékét visszatükrözi, nem az életrajzi adatok és a korabeli események felsorolásából és magvarázgatásából álló munkákban, de épp úgy, mint a genie ihletéből az eszme, — a nép lelkéből villan fel, amely Rákócziról is évszázadokon átörökölte annak tudatát, hogy benne is akadt egy egész, egy igazi ember, aki az ő régi és mindig új szenvedéseiért odadobta családi boldogságát, óriási vagyonát, fejedelmi kényelmét, lelke nyugalmát és a hatalom perceiben nem nyújtotta kezét sem a lengyel, sem a magyar korona után, — a bukás nehéz óráiban nem fogadta el visszakínált vagyonát, mondván: »Valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagodásért, vettem fel, ág v a nyomorúságok félelméből azt el nem hagyom.« — Ez Rákóczi! - férfi, aki az élet kisszerű viszonyai fölé emelkedve, hű mindhalálig adott szavához, meggyőződéséhez, hitéhez, népéhez. — Ezért mondja izzó lelkesedésében Petőfi »hazánk szentjé«-nek, — ezért él a nép ajkán dalban emléke és ez emlékekből fakadt índúló dübörgő, vérforraló, mámorító hangjai kísérik majd nemzedékeken át, — az örök halhatatlanságba! Amikor az ily férfi emlékét a mi szomorú ifjúságunk felzokogja, megértem e néma fájdalom szavát. 423