Grosschmid Géza: Kisebbségi sors (Košice. Grosschmid Géza, 1930)

I. rész. Politikai beszédek

A második nemzetgyűlés időszaka (1925 okt. —1929 okt.) A farkas és a bárány örök antagonizmusa ez! Az érvek itt hiábavalók! És nem is erről van szó! — Arról az igazságról van szó, hogy mi itt nem vagyunk legyőzött nép! — Mi ezen újonnan alakúit állam egyenjogú polgárai vagyunk, az alkotmánylevél így szól és mi ezt az egyenjogúságot nemesük a papíron, de a való életben is látni akarjuk. Ettől nem lehet bennünket elütni azzal a ráfogással, hogy nem vagyunk »megbízhatók«. Ennek rövid és egyszerű cáfolata, hogy állampolgári kötelességeinket becsülettel teljesítjük. Hogy ennek dacára sorsunk nem javul, annak oka jórészben az, hogy az összetartás szükségszerűségét és erejét kellően föl nem ismertük, meg nem becsültük, erőinket elforgácsoltuk. Ámde most, — mikor a küszöbön álló községi választások idején a gyűlölet és düh körültajtékoz újra bennünket csak azért, mert künn a nagyvilág népei tengerében egy új eszmeáramlat — a békeszerződések igazságtalanságai enyhítésének gondolata, — terjed széjjel hatalmas hullámgyiirükben, — rá kell eszmélnünk erre. — Be kell látnunk, hogy amikor odakünn a magyarságot ért igazságtalanságokat kezdik felismerni, idebenn azonban az elnyomás csak fokozódik, hogy amikor a nekünk örökké emlékezetes trencséni és budweisi beszédekben egy államférfi, egy miniszter úgy véli, hogy y>pár év múlva nem lesz magyar kérdés«, ha t. i. azt a politikát továbbra is következetesen keresztülviszik, hogy a magyarság életlehetőségeit megszüntetik, — ha a magyar föld nem lesz többé magyar kézen, — ha a magyar lateinernek nem nyílik meg a hivatal, — ha a magyar ifjúságnak nincs itt többé elhelyezkedési lehetősége, — akkor a széthúzás már bűn volna. Hogy saját állampolgáraival szemben a most jelzett politikát egy felelős miniszter helyeseli és hirdeti, azt nem is kritizálom, az ilyen politikai morál magában hordja bírálatác. Sőt, köszönettel tartozom érette! Ez csak felrázza végre az álmodozókat, a közönyösöket, a meglapulókat, a kicsinyhitűeket és ráeszmélünk végre arra, hogy nem a csodát kell ölbetett kézzel várnunk, de létfenntartásunk, faji és nemzeti 118