Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Sikabonyi Antal: Jókai és szlővárosa

— 78 — Egy kis városi kúria és egy jeltelen sír: a két határkő, amit egy szegény ország tud adni a költőnek; a közbeeső út dicsőség: amit csak egy magyar költő tud oly árván felnyújtani nemzetének. Az inzurgensek már rég hazatértek. S meséltek hősi kalandokat a világháborúról. Egyébként hangzott a gúnydal: retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj! Itt azonban érdemes volt megállani, annak is, akinek nem itt volt az otthona. Vidám, gazdag város Komárom. Spanyol, mexikói háborús hirek, bosnyák lázadások nem zavarják az emésztést; az ilyen hireket olvasni jó, különösen ha az ezüst pénzeket garmadába lehet rakni s taligán betologatni a várba, hogy azokat ott csak úgy kilószámra mérve papírpénzre váltsák be, mivelhogy az kevesebb helyet foglal el. Még a mentéken is, nem is az ünneplőkön, fényes, hatalmas ezüst gombok. Nyugodt életű, vidám, ezüstös város. Mulatozásra mindig van, ha nem is alkalom, legalább valami jogcim. Ha nincs éppen menyegző, van disznótor, vagy szüret, vagy legalább is kukoricafosztás, vagy dinnyeszüret. S ha nincs: névnap, születésnap mindig akad. De ha ez sem volna, van a pincékben jó monostori bor, vagy még annál is jobb tokaji; a szépséges özv. Domonkos Sándornénál, amint hírlik, harmincezer üvegnél is több van a tokaji nektárból: s annak is csak fogyni kell. Szarka János uram monostori szőllőjében van látogatóban egy legszebb férfikorát élő költő, akinek nevét még csak a Zalán futása tette híressé, de nemsokára mint édesatyjukra fognak felnézni reá a fiatal írók, köztük a legnagyobb magyar lírikus s a legnagyobb magyar regényíró; ott kocint vele a pompás monostori borból a komoly kritikus, Bajza, akihez nemsokára egy Petrovics Sándor nevezetű szegény diákfiú beküldi első versét; ott van a gáláns, de szerencsétlen sorsú Vachott Sándor: s kedves mosollyal hallgatják a gazda csinytevéseit. Bizonyára elmeséli híres vendégeinek: mint állított meg egymaga, nem is oly régen, egy gőzhajót a monostori dombok alján. O maga felvette ezüstös, aranyos díszmagyar átilláját, a Kálvária-tér kisajátításakor összevásárolt faszenteket pedig felöltöztette ócska ruhákba. S szőllőjének messzetekintő dombtetőjén, mikor jött a hajó, kihúzta villogó kardját s Ítéletet tartván a faszentek fölött, egyenként feléjük sújtott és betaszította őket a Dunába. Megrökönyödve látták a hajó idegen utasai, hogy e középkori földön egy barbár magyar szőllőlopásért legyilkolja az embereit, (így jelent meg a hír az Allgemeine Zeitungban) s megállíttatták a hajót. A kiszálló, rendet teremtő utasokat persze terí-