Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Komáromi Kacz Endre: Jókai mint festő

— 66 — rászok beszéltek mindazokhoz, kik évezredek óta bámulhatják az emberi munka tökéletességét. A festők — mivel a hellén korból nem maradtak fönn festmények — még rosszabbul jártak, mert nem lévén mintájuk, ők is a szobrok utánzására szorultak, ha a hivatalosan elismert művészi irány keretein belül akartak maradni. Az empire-ből a kor körülményei folytán kijegecesedett az úgynevezett Biedermayer stilus, az egyetlen művészi irány, melyben a polgári izlés szóhoz juthatott. A művészek által mindig lekicsinylett polgári izlés természetesen nem is alkotott nagyszabású műveket, ellenben alkotásaiba egy ma már ismeretlen, bensőségteljes, naiv, áhítatosan kedves élet minden bűbájos varázsát belevitte, s ama kor fönnmaradt műveiből ez mosolyog ma is felénk, s ezért becézgetjük ma is a régi bőrszékeket, s a tükörsimává törülgetett sublótokat, almáriumokat, mert azokból dédanyáink finom csipkéinek, selymeinek levendula illatát véljük érezni, s a krinolinos hangulat egy-egy percre enyhet ad ebben a lármás, rádiós világban. Jókai akkor kezdte a pemzlit forgatni, mikor a Raffaelek, Rubensek, Rembrandtok monumentalitását már nem értették, s nem élvezték : s mikor az ő hatalmas talentumához képest nem volt méltó kortársa a festők között. Mivel a festészetnek az írással ellentétben, van mesterségi része is, amit meg kell tanulni, Jókai bizonyára Bécsbe, vagy Itáliába ment volna annak elsajátítására. (München csak a 60-as években kezdett hódítani). S megtanulta volna azt a technikát, mellyel Barabás dolgozott. Mig azonban Barabás megmaradt az arcképnél, addig Jókait csapongó fantáziája elragadta volna képtelen képek festésére. Regényeinek főalakjai igen sokszor már a torzításig vannak idealizálva. De mig a regényben csak 3—400 oldal elolvasása után látjuk az alakot, addig a képen egy pillantás alatt előttünk áll, minden elrajzolásával együtt. ' A festészet nagyfokú objektivitást kíván s éppen ebből volt kevés Jókainál. Képzeljük csak el Berend Ivánt lefestve! Bizonyára olyanfajta alak lenne, mint ahogyan Beethowent próbálták elénk állitani a Biedermayer piktorok. A szentimentálizmust egyedül a festészet nem tűri s annak a kornak minden alkotásából nem is csepeg, de csurog az érzelgősség! Jókaiból tehát, mivel az érzelgősségtől éppen nem volt men-