Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Rákosi Jenő: Jókai Mór körül

_ 4 — Jókai a forradalom vihara után, a ráküldött poroszlók elől a Mátra-hegységbe menekült, bujdosott, lappangott, míg tündéri kéz., a hitves hűséges keze, meg nem tisztította az ösvényt, mely visszavezette őt hivatása területére, hogy beteljék igazi, gondviseléses küldetése. Nem riogatta az ellenséget, nem fútt harci kürtökbe, nem is meddő panasz és jajgatás zendült meg ajkán — hiszen ezzel hamar elnémították volna, — hanem elkezdett mesélni és csakhamar ott „ült kandallója körül, melynek fel volt szítva melege"., az egész nemzet és hallgatta lélekzetfojtva meséit. És mit mesélt Jókai az ő szomjas, kifáradt torkú, rabuL tartott, passzív mozdulatlanságra ítélt nemzetének ? Kristály pohárban üdítő italt nyújtott neki. Bársonyos kézzel simogatta sápadozó arcát. Balzsamot csepegtetett nyitott sebeire. Hitet a fajtájába. Bizalmat önmagába. A múltból, a jelenből összeszedett mindent, ami szép és értékes és felruházta, felpiperézte fantáziája erejével csodás látvánnyá, ideális lendületet adott rögnek és embernek és fantasztikus, tüneményes nagyságban mutatta fel hősei erényeit, erejét, virtusát, életrevalóságát, természetét, képességeit s mi, olvasók, áradó lelkesedéssel láttuk magunkat, igazunkat,, reményeinket, jövőnket az ő akadálytgyőző, lehetetlent nem ismerő., minden poklon keresztülgázoló hőseiben. A magyar élet, a magyar szokás, a magyar gondolkozás, a magyar erő, a magyarhiba is, mely oly vonzó és kedves, hogy kedvesebb, mint az idegen erény, a magyar úr, a magyar paraszt, a magyar föld s a magyar ég, a magyar síkság s a magyar hegyek, a folyók, az. állatok, — minden, ami a mienk, majd reális mesteri rajzolatban, majd fantasztikus, de művészi nagyításban: ez tolongott szemünk előtt kaleidoszkopikus bűbájossággal. Mint a levegő a tüdőt, úgy járta át az ő mesélő ereje a nemzetet. Megteltünk fajtánk nagyrahivatott erejével és vágyával. Büszke önérzettel éreztük, hogy magyarnak lenni dicsőség. A magyar szomorúság édesebb, mint az idegen jókedv, a magyar jókedv szemérmetesebb még kicsapongásaiban is, mint idegen népek jókedve. Balsorsunkban oly magasra tudta emelni önérzetünket, ahova más nemzetet szerencséje is alig ragad. • Politikusaink — az emigránsok künn, mások itthon — igenis jártak-keltek, dolgoztak, szántottak-vetettek, hogy előkészítsenek egy nemzeti aratást. De az írók, a költők és elsősorban Jókai voltak a váltakozó harmat, eső és napfény, amely ama vetéseket az aratásra megérlelte. És Jókai regényei művészi és irodalmi,