Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

— 32 — nak elsusogni, mint az az íróasztal, melyen lerótta napi penzumátHosszú életének napi penzumaiból egy gyönyörűséges irodalom támadt, talentumának gazdag termése. E gazdag irói aratásnak, minden rendszeresség ellenére is, mellyel Jókai dolgozott, vannak egyes periódusai, mikor Ízesebb és színesebb, mikor fanyarabb és fakóbb gyümölcsöt hozott. Innét van, hogy róla a kritika és az olvasók véleménye ellentétes. Népszerűségét még Gyulai ostorozó bírálatai sem tudták kikezdeni, a közönség ritka egyértelműséggel látta meg feje körül a glóriát. Ez a hangulat akkor kezd megváltozni, mikor politikája szembe fordul múltjával, élményeivel, irodalmi irányával. Ami korábban nem sikerült Gyulainak, a közönség már kezdte tépegetni írói koszorúját. Ami annál könnyebben történhetett, mert legújabb művei egyikén-másikán már a hanyatlás jelei látszottak. A nyolcvanas évek vége felé mintha elérkezett volna költészete teherpróbájának ideje is. De Jókai mintha megfiatalodott volna: új meglepetéssel szolgált, a Sárga rózsáv

al s társaival, velők elégtételt szerzett s megérte, hogy dicsőségét másodszor látta fölkelni: a Péczely pályázatokon, Beöthy méltatásaiban. Most már vége az életnek és a küzdelemnek s előttünk ált. a küzdelmes és regényes élet eredménye : irói hagyatéka. Ebből kell megismerni és megszeretni az igazi Jókait, ki mielőtt meghalt volna, már átlépte a halhatatlanság küszöbét. Mi hát ez a gazdag hagyaték ? Statisztika arról, hány művet irt, hány kötetben és nyelven forog a világban, itt nem segít. Ez legföljebb munkásságának nagy dimenzióit érezteti, nem ad egyúttal értékelést is. Írói tevékenységének egésze fölött fantáziája dominál, mi a költészet varázsát vonja minden jelentéktelennek látszó sorára.. Mindenen, amit irt, rajta van talentumának bélyege s ha azt nézzük, ami úgynevezett irói munka, szereplés, hirlapirás, ami politikum és közélet, mindez magában véve is sok értéke szellemi életünknek, de ami költői mű, a költészetnek mind a három országából: vers, dráma, főként epika: ez a mi igazi örökségünk. Ismerni Jókait a leghálásabb stúdium, mert arra tanít, hogy a költészet nemcsak megszépíti, hanem teljessé is teszi az életet. Mi; lenne belőlünk, ha nagy és örökös ellenségünk, a valóság, időnként föl nem olvadna a szellem tüzében, vagy el nem halványodna a képzelet fényétől ? Ha nem volna vigasztalás abban., hogy /dolgaink másként is folyhatnának s reménységünk, hogy talán másképpen fognak folyni ? Igaz, hogy álmainkat és tervein-