Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

— 28 — tésére a komáromi szülői ház, a környezet és nevelés, élénk fogékonyság a természet megismerésére, jó emlékezet az ismeretek megtartására mind hatással voltak. Bizonyos az is, hogy a komáromi fiú, mikor innét elindult, tarsolyában magával vitte irói készletének egyéb szerszámai között ezt is. A gyermekszobából szinte egyszerre a nyilvánosság elé, az édes anya szerető szeme elől az ezerfejű közönség elé lépett, a meleg fészekből a közélet sodrába került. Húsz esztendős korában már fénylett homlokán a múzsa csókja; két évvel később a fiatalok élén áll, Petőfivel együtt szerkesztik az Életképeké; egy esztendővel később a márciusi ifjúság vezére, azután újságíró, bújdosó lesz. Gyermeklelke tündérálmai az ifjú ember epikus hivatottságában égtek el és egy tragédia katarzisában támadtak új, még ragyogóbb létre. A szabadságharc után irói tevékenységét eleintén Sajó álnév alatt kezdette meg s rövid idő múlva már saját neve alatt folytathatta — és korának legolvasottabb írója, legünnepeltebb költője: legnagyobb elbeszélője gyanánt mind feljebb emelkedett. Erdély aranykora (1851), Egy magyar nábob (1854), Kárpáthy Zoltán (1855), Az elátkozott család (1857), Az új földesúr (1862) felvillanó állomásai a dicsőség útjának, melyen boldog és szerencsés géniusza röpítette tovább az állomások hosszú során a Sárga rózsá

ig (1892) s onnan tovább a magasságok régióján keresztül a halhatatlanság felé. Mielőtt szemünk elől eltűnt volna, utolsó nagy diadala, félszázados jubileumán, fölséges harmóniában olvadt össze nemzetével s ekkor láttuk őt legnagyobbnak. Alig szabadulhattunk személyes varázsától. Fizikai tartósságával mintegy megbizonyította szelleme fiatalságát. A régi, fiatal Jókait véltük látni újra. Egyegy ránc, ha mélyült is arcán, álmodozó szemében derű, az öregség jóságosabb, szelídebb derűje, mosolygott. Pompásan boltozott feje a régi, de mintha oválisabb lett volna. Csengő hangja erőben, ércben végig megmaradt s mint az olasz harangok szava, lassú vibrálásban zeng tovább még akkor is, mikor már elhallgatott. Finom, fehér keze csupa arány és könnyűség még akkor is, mikor már félszázada forgatta a legnehezebb fegyvert, a könnyű tollat. Hetven esztendős korában a nemzet hódolatát lelke mélyéről, szelleme teljességében fogant vallomással viszonozta: „ötven évig azt hittem, hogy egy kis nemzet írója vagyok, ma megtud1am, hogy egy nagy nemzet szolgája voltam." Jókai mindig a magasságban járt, honnan drága ajándékul szállott le Rév-Komárom városába, hova, csodálatos pályát futván