Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Bognár Cecil: Jókai lélekrajza

— 119 — az ember, aki zsebében ökölbe szorítja kezét, de azután földig hajol a hatalmasok előtt. Nem. Nála azért győzött a mások akarata, mert olyan szuggesztív hatással volt reá, hogy ez az akarat az övé is lett, ő is azt akarta. Az ilyen szuggesztív természetű ember valósággal felszívja és magába asszimilálja mások akaratát. Abban a szent meggyőződésben él, hogy ez az akarat az övé, tőle származik. „A tengerszemű hölgy" cimű gyönyörű regényében, midőn saját életéről elmélkedik, azt mondja: „Sic fata tulere." Utána teszi: „Nem. Én akartam így." Azt hiszi, hogy saját maga volt sorsának irányítója. Pedig az ő életéről igazán elmondhatjuk: így hozta a sors és így akarták mások. Csak néha-néha érzi, hogy tulajdonképen mások uralkodnak rajta, vezetik. Akkor, mikor két ellentétes akarat összeütközik. Megint nem az övé, hanem két másiké, akik közül mindegyik mást akar vele. Anyja erős, határozott egyéniség volt, aki előtt mások is meghajoltak. Az ő köréből azonban hamar elkerül. A sors összehozza Laborfalvi Rózával és összeköti vele. Jókai szerelemből vette el Laborfalvi Rózát és szerette egész életén keresztül. Az igazi kapocs azonban az volt közöttük, hogy valóban ketten tettek egy egész embert. Laborfalvi Róza akart Jókai helyett és neki erre volt legnagyobb szüksége. Igen nagy hatalom volt Laborfalvi Róza. Jókai félt tőle. Jellemző esetet jegyez fel magáról. Mikor a szabadságharc alatt egyedül jött fel Debrecenből Pestre, azon az éjszakán, amelyen Henczi Pestet bombáztatta, menedéket keresett. Egy ismerős színésznő felajánlotta neki biztos fekvésű lakását menedékül, de egy másik figyelmeztette Jókait, hogy ne fogadja el, mert sok háborúság lenne belőle. És Jókai inkább kinn csatangolt egész éjjel> mert a haláltól sem félt annyira, mint a feleségétől. Nagyon sok példát lehetne felhozni arra, hogy mennyire függött felesége akaratától, mennyire nem mert szembehelyezkedni vele. Jellemző, hogy ez a függés, a félelem nem ölte meg benne a felesége iránti szeretetet. Aki akaratunkat erőszakkal leigázza, elnyomja, azt meggyülöljük. Jókainak életszükséglete volt a függés másoktól. Mikor felesége meghalt, valóban árvának, elhagyottnak érezhette magát. Csakhamar keresett és talált valakit, aki rhintegy kézenfogva vezesse: feleségének unokáját, fogadott leányát, Feszty Árpádnét. Madách „Az ember tragédiájában" azt mondatja Ádámmal