Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

70 III. De mégis „az" volt. Kilenc felé megjött a naccsága és behívta az iivegkaliíkába. Ó, ha a szegény ember bánni tudna a cifra szavakkal és megmondhatná a nacscságának, vagy más szegény léleknek, mit érez ebben a pillanatban, amit reszketve, reménységekbe bújó kis bizakodás szépítgetésével, de mégis vár... Mint a bekövetkező végzetet, mint valami előre megírt sorsot, amiben a szavak színüket, fényüket vesztik, hiszen már hangtalan szóval rég leperegtek elképzelésében, ugyanúgy, ahogy most a naccsága mondani fogja .. — Itt van a két heti bére Lugosi... Ma lejárt a felmondás... Már fel is fogadtam másikat... Ott van ni .. És már kiált is ... bizonytalankodva, de úriasan : — Hét A kamasz, mintha csak erre várt volna, máris ugrik undorító készséggel. — Hogy hívják magát? — kérdi a naccsága emelt hangon, ahogy már ilyen emberekkel beszélni szokás. — Szekerész, — mondja az bambán. — Nem az ... a másik nevét. — Hát Pistának — és vigyorog. — Nohát István (Még nem Pista ... csak két-három hét múlva lesz az, ha belemelegszik — gondolja Tóni, aki két-három hétig szintén Antal volt) ... ezután maga lesz nálunk a raktárnok. — Igenis, naccsága. — A dolgát már tudja, hiszen Karcag úr megmagyarázta. — Azzal nem szóval, de hátatfordiíással magyarázta, hogy ezzel le is telí a beszélnivalója velük. Az István mindjárt ki is perdül és Tóni, ahogy homályosodó szemmel utánanézett, már látta, hogy elkapja a seprőnyelet, ott ahol ő az imént eleresztette és nagy nekilendüléssel a seprésnek lát. — Ezjs olyan port ver majd fel, hogy ujjnyira be-