Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Morvay Gyula: Állatok halála

87 az áthordással, de a patkányok csak nem mentek el. — Ronda bestéi, mit csináljak veletek? Kézbevett egy fiatal libát, lábára madzagot kötött és úgy húzta a terembe az ajtó felé. A patkányok utána. A kijáratnál is rágták a libát, de ekkorra a felébredt kutyák is megérezték a patkányokat és éles csaholással kezdték üldözni az éjjeli állatokat. — Hic, hicho, — bíztatta Tasi a kutyákat. Csaholás, ugatás verte fel a gyár csendjét, még a galambok is megrázkódtak álmukban. Alvásról már szó sem lehetett. Péter ezután a kutyákat verte széjjel, de azok csak ugattak, mert orrukban ott volt a patkány szaga. A háziúr kijött. Fején glotsapka volt és hálóingben járkált az udvaron. — Mi az ott? Miért csaholnak a kutyák? Halló, ki van ott? — Én vagyok. — Ki az az én vagyok? — Tasi Péter. — Ja? Maga az? Hát mért ugatnak azok a dögök? — A patkányokat vertük el, de alig lehet velük bírni. — Hja, a patkányok, hát azok nem egykönnyen engednek. Csak a húsra vigyázzon, a vér az övék lehet. És maga is feküdjön le. — Nem alhatok a patkányoktól. Pedig aludni kellett volna, mert keleten már világosodot. Tasi feje lenyaklott és egy fél óráig mélyen aludt. Mire felébredt, már zörgés, csattogás vette körűi: reggel volt. Felkelt, a kútnál megmosta arcát és kiment a gyárból, mert ő csak estére jön be: most így osztották be. Egyenesen a Grósz felé ment, arra volt Hümmelstein lakása. Megint a rongyás fogadta, szivesen, tessékelve,