Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

80 Nem, egy fillért se lehetne engedni ... — Nincs megoldás — mondta a naccsága kemény szeme ... Lássa be Lugosi ... — Ne nevezzen engem Lugosinak — tört ki — engem Tóninak hívnak. De megjuhászodott és szinte ijedősen kapta vissza a szót. — Nem, egy fillért se lehet engedni. Várt. Aztán, hogy nem jött felelet, rettenetes ébre­déssel eszmélt rá, hogy ezután semmi se lesz ... Nem kevesebb ... de semmi ... Hűvöskés szél simította homlokát ... apró kölyök­rügyek fakadoztak a fákon ... A föld könnyedén lélegezte ki magából a tavasz lehelletét, ahogy elsimogatta lágyan a friss napsugár. És ő mindjobban rádermedí örök telére. Oly erőtlen volt most a teste, mintha egy nap alatt száz évet öregedett volna ... Elöregedett a halálig. Nézte karjait, amik erőtlenül lógtak le válláról. — Ki tehet arról, hogy most csak terhére vannak? Hogy nem tudja többé szállítani a mardosó agynak, az éhes szájnak, ami a jussuk? Ki tehet arról, hogy az öregséggel ránkszáll tehetetlenségünk ? Az Úristen ? Apró magocskák vagyunk egy óriási malomkő alatt. Térülünk, forgolódunk, hogy megmentsük bőrünket, de egyszer csak elkap a kő és vége mindennek. Nincs segitség. Már tudta, hogy sohase fogja megmondani a fele­ségének, hogy soha többé nem lesz terhükre. Felködlött a Hernád lilakék partja, amint az esthomály ködében közeleg feléje, ott, ahol a zsilipnél szélesre formálta az emberi energia. Felállt, köpött egyet és ez volt minden végrendelete.

Next

/
Thumbnails
Contents