Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

75 senki más nem használható, csakis Tóni. Lehetetlen elképzelni, hogy más is beváljon. Ez a felismerés gyerekes daccal és bizakodással töltötte el. — Majd meglássuk ... kiizködjenek vele vagy két hétig ... Azután úgyis visszahívnak. — Ez a tudat kölcsönzött volna annyi erőt neki, hogy dacosan felálljon és elmenjen, de éppen akkor lépett be a naccsága. Ugy fordult István felé, mintha tizenkét éven át folyton csak őneki adott volna utasításokat: — Hozzon csak egy kétliteres hutait — és aztán aprót nevetve, megtorpant egy kicsit a parancsolásban. — Hja igaz, majdnem elfelejtettem ... Hiszen maga új ... A második polczon van, fent... a harmadik rekeszben... És mikor az ott szájtáti bambán, torpantan állott tovább, még el is ment vele a raktár sarkába és megmutatta neki. Tóni szívét, mintha tőr járta volna át. A sunyító bizakodás halálos csapást kapott : — Lám, segítenek neki... Nem hagyják veszni ... Erőszakkal akarják, hogy megfeleljen — és először érzett késerûséget a naccsága iránt, aki ime ennyire elárulta. Lába megroggyant, a reménység egy fokkal hidegebbre hűlt. VI. Aztán, mintegy varázsütésre zajos élet kerekedett a lépcsőn. Fütyörészés, ordítás, ahogy az expediensek kivonultak az alsó raktárból és az élet ellenállhatatlan tempójával sodródtak fel a lépcsőkön. Péter most is az örök fütyörészéssel, a két fiú egymást gáncsoló jókedvvel ... Karcag úr a hártyapapírra írt megrendelések kötegével a kezében, jobbra-balra feddőleg kiáltozva ... Mintha semmi sem történt volna itt ... Mintha minden úgy menne ma is itt, mint tizenkét esztendőn át. A szépen felsepert raktár egy perc alatt tele volt