Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

71 lepi fent az uborkásüvegeket — gondolja Tóni és pillanatra megfeledkezve a helyzetről, kimenne, hogy útbaigazítsa. De azután látja maga előtt az egyszerű asztalra feszitett fehér csomagolópapíron a tíz és húszkoronásokat... Az ő utolsó fizetését itten... Bizonytalankodva, engedelmeskedni nem akaró ujjakkal szedegeti, nem bánná, ha öröklétig is eltartana ... csak innen most ne kellene kimenni. A naccsága pedig visszafordul és nézi. Talán vár valamit. Pár otromba szót, ami az ilyen nyeszledt fejből kitelik... Dehát hol is az előrekészített sok szép szó ... az álmatlan éjszakákon bemagolt szónoklat, hogy „Naccsága az Isten szerelmére, ha jó voltam tizenkét esztendeig ... miért nem vagyok jó mostan? Meg „tessék már irgalommal lenni, ha nem hozzám, hát a három pulyámhoz." Aztán „Miért is tetszett ezt tenni velem, hiszen semmi hibám se akadt, csak épp, hogy megöregedtem egy kicsit." És azután „Ha Istent ismer, ne küldjön el ... meghálálom ... talán olcsóbban is szolgálnék ... bárha minden garasnak megvan a helye... A törést is ... ha megtörténik néha napján ... levonhatnák ... Dehát ezt, hogy így ... egyszerűen elküldeni ... az nem lehet ... az lehetetlenség." De csak áll, erőtlen kezekkel viaskodva az utolsó tíz koronással, amely mintha ráragadt volna a kifeszített csomagoló papírosra, részegen tétovázó keze nem tudja felmarkolni. És érzi, hogy a naccsága nagy dióbarna szemeivel nézi őt és vár, azután amikor torkát egyetlen okos szó se nyitja meg, hallja a naccsága jóságos szavait, ami ezúttal nem a parancs kemény hangján szűrődik feléje, hanem mintha valami részvét is ülne benne: — Sajnos, igy kellett történni, Lugosi... Nem volt más megoldás... Ki tudja, talán pár hét múlva én is hasonló sorsba jutok. — És nagyot sóhajtva megint megfordult. Értette a Tóni, hogyne, nagyon jól megértette. —