Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

68 lábait ráfekteli a szegények kenyerére, két hétig farkasszemet néz velük, huzalkodik, silány reménnyel Ígérget, aztán két hét leteltével talán rászabadítja az Eget minminden ördögével. Talán ... mert ma az utolsó éjszakája ennek a két hétnek és holnap talán behívja a naccsága és szép szőke haja alól ránéz nagy barna szemével és szánalmas szóval azt mondja neki : — Tóni (nem Lugosi), mégis meggondoltam ... Maradjon tovább, ha úgy akarja. II. Reggel a szokottnál is korábban kelt fel Tóni... Megmosdott derékig, tett-veit, forgolódott, de úgy érezte, hogy csak álmodja az egészet, hogy ezzel is csak lop valamit, a gondot a családtól, az áltatgatást, amit szégyelt egy kicsit. De az asszony semmit sem vett észre és ez — Isten tudja miért — újabb életerővel töltötte meg. Már fél hétkor ott volt a huzatos kapualjban, ahol szanaszét a sok papir és szalma... — Az Isten verje azt a Pétert, sose sepri fel csak rohan egyenesen haza ... pedig, ha a naccsága meglátja egyszer... Mindig jóleső, kissé úrhatnám érzéssel ment fei a lépcsőn, kurta kabátja zsebében markolva a raktár nagy kulcsát, amely jogot adott néki e külön birodalom fölött. De most a lépcsőn szétvetett lábakkal ült egy laposfejű suhanc fiú, nyomott orra alatt szemtelenkedő úri bajuszszal. — Hát te mit bakíerkedsz itt ilyen korán, tán üveg kéne sürgősen valamelyik városi boltba? — Nem a. A naccsága rendelt ide. Tóni szivébe nyilalló gyanúval nézegette. — Tán ez a... Ez lesz az biztosan... Uraktól majmolt fölénye, amivel kiskereskedők, bolti szolgáit kezelni szokta, ha azok a kisebb rendelésekkel beszaladtak hozzá, most seb-