Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

44 zik, a Marika meg a Lajcsika nem mehetnek az iskolába. ... Osztán az asszonyomat is elküldtem a Krausz nacscságához, hogy mondom, tudakolja meg, hátha nekünk is lehetne izé ... nekünk is megtenné az orvos. De aszongya, most má késő, mert addig kell az állapotossal elbánni, amig nem fordul a szivibe ... Amig meg nem jelenti magát, hogy itt vagyok, vegyetek észre, osztán készítsétek számomra is a meleg dunyhát, jó kenyeret. Tejet is... Nagyody tanár űr rémülten hallgatott. Gyilkosok, gyilkosok, járt a fejében, el kellene innen menni. De nem, érdekes, amit mondanak, ime a jelenkor történelmének szocializálódása csillog a szavakban. Nagyon érdekes. Hm, ez a gondolatcsoporíositás, a Krausz naccságáról, meg izé, erről a parasztasszonyról. Milyen piszkos a lába. Talán még nyáron sem fürdött. — Hát aztán persze megjött a gyerek, — sóhajtotta ki az ember. — Még a bábának se szóltunk, gondoltuk, hadd fulladjon meg szegényke a nagy piros vánkus alatt... De nem fulladt meg, mer olyan eleven jószágnak gyütt a szegénykém, hogy még az én szivem is megesett rajta. De csak gyütt az anyósom : hová teszitek ezt a gyereket, ti kódus zsellérek, nohát maj mingyárt napszámba kűditek, mi ? Akasszátok a ház kócsát a nyakába, attul maj megfullad ! Én fizetem néktek a harangozást... Szép, szomorú beszéddel mondta, mintha katonaélményeket mesélt volna, csak az asszony szomorodott el a szavakra, és a védetlen, esett szeméből kicsordult a könny. Egyik könny csordult a másik után, s a jobban terülő ködben lefelé sietett a meleg asszonyi ruhára, egyenesen a szív irányába. — Hát aztán kivittük, mer otthon mégse akartuk meghalasztani. A roszfődeken van egy borzagbokor, abba tettem, aztán követ kötöttem a nyakába, hogy ne tudjon szedni levegőt.