Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

42 levetette éjjelre megnyúlt árnyát és rövidre szabott gyerek-árnnyal vártált a vonatra. — Nem fázol? — kérdezte a férfi az asszonytól. — Nem, — felelte az asszony. De a szavát alig lehetett érteni, olyan halkan mondta. Pedig remegett szegény, és hogy arcából egy-egy sáv láthatóvá vált, szederjéket mutatott, amiket a hideg festett rája. — Elhozhattad volna a kendőt, — mondta az ember. — El. De nem volt annyi időnk. Hiszen magad is tudod. Ez a „hiszen magad is tudod," olyan szomorú szemrehányással hangzott, mintha a férfi lett volna az oka mindennek. A csendőrök odébb mentek. Elúnták a várakozást, hát sétára indúltak, inkább csak szokásból. Nem szóltak egymáshoz, de katonásan mégis egymáshoz szabták a a lépésüket. A tanár úr odasurrant a párhoz. — Hm, mondják csak, hát miért? A férfi megrezzent. Az asszony csak nézett maga elé, mint akihez nem szóltak, és az urától várt minden feleletet. — Hát azér... — mondta az ember. — Magam se tudom. — Hogy igy bilincsben viszik magukat, — kegyetlenkedett tovább a rendes polgár Nagyody tanár úrból. — Mert ezt nem szokták akárki kezére tenni. Csak azért kérdeztem. — Szigorúan összeráncolta homlokát. Majdnem azt is hozzátette, hogy : Ezt pedig tanuljuk meg nagyon jól a következő órára, mert minden tanuló talpköve a jó tanulás, — de csak köhintett és várta a későn jövő feleletet. — Úgy vót az, tuggya, hogy — kezdte az ember, de aztán az asszonyra nézett, hogy folytassa-e, ne-e? Hogy nem kapott sem hangos biztatást, sem hangos megtartóztatást, megint csak rákezdte: — Hát úgy vót