Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

38 terelték volna a törvény elébe. A csendőr a diák mögé állt. A diák hátranézett. Boldog hajnalon boldog mosoly ült a szemében, jogásznak indult, föl a fővárosba. És amint hátrafordult, hogy a bátyjához menjen, hirtelen szembetalálta magát a két megbéklyózott emberrel. Megtorpant. — Gyere! — sürgette őt a bácsi, aki korán kelt és nagyokat ásított. A tenyerét sem emelte a szájához, mert fiatal tanár korában úgy látta ezt Párisban is. A diák még mindig nem ment. Lépni sem tudott, mert szeme belefúródott a láthatatlan szemekbe. A láthatatlan szemek csillagtalan, fénytelen bújtak meg a meszsze hajnal hónaljában. — Bácsi! — szerette volna kiáltani, — bácsi! De szó nem jött belőle, hangot nem tudott kiadni, és csak nézte a két embert, akik mellől egyszerűen lépett el a csendőr, hogy jegyet váltson. Már nyolc-tiz utas verődött össze és egyakaratúlag várták, hogy a perron ajtaját fölnyissák. Szerettek volna beszállni, mielőtt a gyilkosokkal együtt kellett volna fölszállniok. Mert a két embert mindenki gyilkosnak nézte. A törvény csak azokat bilincseli, csak azokat engedi olyan esetten, olyan rendetlenül a nagyobb törvényházba, akik főbenjáró bűnnel homlokukon teszik meg az utat. — Bácsi, — találta meg végre önmagát a diák, — nézze csak... — Látom, — vetette oda kurtán a bácsi és tanáros szokása szerint megtörűlgette a szemüvegét. — Meg, vannak a csomagjaid? — Megvannak. A hordárra biztam. A Bagyi bácsira... Látja? — Nem. Biztosan kiment a vágányokra. A diák nem a hordárt kérdezte. A bácsi sem arra gondolt, de arra akart érteni. Józan, majdnem szelid kispolgár volt, aki legfeljebb politikai szemlélete miatt ke-