Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Darkó István: Szlovenszkói vásár

14 Még felelet előtt húzni kezdte Jóska fülébe olyanképpen, ahogy csupa veszedelem volt ebben a percben. Nem mást, azt: Hét csillagból van a Göncöl szekere . , . Először is megadta a nóta módját, de aztán a Jóska arcán akkora puha beleegyezést látott, hogy elhúzta még vagy kétszer. — No ezt leöblíthetünk, — mondta a gácsi ember a korcsmárosnak s teli állíttatta az asztalt boros üvegekkel. Müller is pohár után markolt és annyi kedv telt ki belőle, amennyit eddig hinni sem lehetett volna felőle : — Hát akkor olajozzunk... Úgy látszik, mégis ünneplünk rnáma valamit, Kavecsány úr?! — Úr az öregapád. Szervusz. Maga is szervusz, Jóska. Kimerítően ittak és szervuszt markoltak a kezükkel. A gácsi ember a korcsmárossal megtárgyalt valamit. Jóskát vállon csapta : — Ugy danolsz, mint kaszarnyaban. Szépen danolsz... Áztat danolászd, aki a Göncölről szól... Jóska hangja úgy beleadta az erejét a nótába, ahogy csak egészen fiatal legénykorában. Maga is csodálkozott: Ne, mekkora fújtatom lett egyszerre ! A halinás a bozontos fejét egészen közel dugta hozzá s egyszer, két nóta közbeni pohár után, elismerően mondta : — Ez már igen, ez már daliás... Egy évben egyszer ha akad az ember ilyen hangra. Nem voltál te valamikor kántor, te drusza? — Vót a kelecsényi bakter, nem én. — Hát majd elmehetsz annak. Ahogy én elmentem zenésznek. Te felfele, amit én lefele... Aztán csak húzta egymás tövébe a legkimondhatóbb, legfelemelhetőbb végzetű nótákat. Benne jártak a közepében, amikor Jóska elintette a jócskán fénylő képű zenészt és egész üveget töltött