Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szombathy Viktor: A házasság szentsége

152 Míg beszéli, össze is csomagolí. Kapkodta a ruháit, gyűrte az ingeket, könyveket szedett elő, leveleket, pecsétnyomót, — (soha nem tartozott az igazi családhoz, de a címerüket használta, hamisan, jogtalanúl), — mindent, amit előtalált s mikor készen volt a munkával, összeszíjjazta a két bőröndött, azután ráállt az egyikre. — Most pedig, — szólt sokkal nyugodtabban, — tudjátok meg, hogy elmegyek. Nem tréfa, amikor ezt mondom, nincs kedvem tréfálni. Találkoztam ismét Baján Ágnessel és mindent megbeszéltünk. Nincs máskép. Nem vagyok már nagyon fiatal, ami még hátra van az életemből, azt azzal akarom leélni, akivel mindig is akartam. Ne is akarjatok visszatartani, ez teljesen felesleges volna. Isten veletek! A család valójában most ébredt annak a tudatára, hogy az apa szavai véresen komolyak. Az asszony kiugrott az ágyból és átölelte emberét. Tudta, hogy ha használhat valamit magának, akkor csak szép szóval élhet. A gyerekek a ruhájába kapaszkodtak s úgy sírtak, könyörögtek az apjuknak. — Ne hagyj itt, ne hagyj itt! — kiáltozták kórusban, mindenféle hangon, de Máriássyval nem lehetett bírni. Lerázta magáról a családot, az újra rákapaszkodott s Máriássy úgy indúlt útnak, mint az üldözött vaddisznó, amelyről fürtökben lógnak az ebek. Cipelte magával családja egész terhét végig az udvaron, a sógor nagy ámulatára, ki a kapuig, ami nevezetes esemény volt az uccában. A tejesember járt már, a szemetes csöngetett, ébredezett az egész környék s Máriássy ott harcolt a családdal a kapuban. Az asszony még egy utolsót kísérelt meg : — Hát járt ahhoz a nőhöz, járj, ahányszor akarsz, szeresd őt, csak ne hagyj el bennünket! — rimánkodott. — Apuka, mi lesz belőlünk, ha itt hagysz! — kiáltotta Mária.