Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szenes Piroska: Szerelmi történet

129 De miért visznek bennünket olyan mélyen az erdőkbe, hogy napokig megyünk és még csak egy falut láttunk messziről?... Közelebb is elkezdhetnénk. — Kérdezik az urat, aki velük van. — Miért kell nekünk olyan messzire menni, hogy belekezdhessünk, mikor nini, mennyi irtani való van közelébb is? — Nem lehet — mondja az úr, akik velük volt. — Ez már itt mind ki van osztva más népeknek. Hát ha nem lehet, nem lehet. — Kezdi végre osztani az erdőt, minden négy embernek egy napi járót. Szétoszolnak az emberek vígan, kapott mindenki szerszámot, zsák lisztet, szalonnát, sátrat előlegbe a fára, amit majd leszállít. Nekikezdenek az emberek nagy vidáman a munkának, dolgoznak szépen, rendesen. A cserfák kérgét külön lehántották a fenyőfát szépen megpucolták, az apró fákat tüzelőnek felhasogatták, szépen méterbe rakták. Elmúlt a nyár, egyszerre hideg lett, az ennivaló meg elfogyott. A négy ember egymásra nézett, egész nyáron át nem láttak mást, mint egymást. — No mi lesz itt? — kérdezik egymástól. — Nem jön itt senki átvenni a fát?... Egész télen csak nem lakhatunk az erdőben sátorban, élelem nélkül... Egy közűlök elindúlt a szomszéd emberekhez, de azok is csak a fejüket vakarták. Aztán elindultak többen megkeresni a falut, amit útjokban messziről láttak. Ott valami vademberek laktak, csak nevettek, mikor a mieink szóltak hozzájuk. Kértek az emberek ennivalót, azok mutatták, hogy fizetni kell. Ami kis pénzük volt, összeadták ; no, de mi az annyi embernek a télen át?... Ott kellett hagyni az erdőben munkájukat és vándorolni vissza a városba, ahonnan idehozták őket. Nézek az asszonyra megdöbbenve. — Hát azt az urat nem keresték, aki az erdőt kiosztotta nekik? — Aj, dehogy nem — felelt az asszonyka keserűn. — Persze, hogy keresték, meg is találták, de az csak 9