Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szabó Béla: Mindenkinek része van benne

125 szeméből kisugárzó melegével, szerencsés utat kívánt és elengedett. Két kilométert gyalogoltam a frissen esett puha hóban, míg eljutottam az állomásig. Jókor érkeztem, még volt időm izzadt arcomat megtörülni, de messziről már látni lehetett a sebesültszállító hajnali vonat véres szemét. Szuszogva, nyögve, mint egy beteg állat cipelte be hatalmas testét a mozdony. A katonák körülfogtak. Hogy árúmat el ne lopkodják, testemmel félig kosaramra borúltam. Mindenkinek előre kellett fizetni. Az egyik katona, kinek egyik karja hiányzott és arca fehér gázkötéssel volt körültekerve, melyből csak a szeme és szája látszott, tanácstalanul állt mellettem. Láttam, illetve éreztem, hogy ennek egy fillérje sincs és csak várja az alkalmat, hogy meglophasson, de én az ilyesmihez hozzászoktam és résen voltam. Éppen az utolsó süíeménydarabot kínálíam, mikor a katona hirtelen kikapta kezemből és mohón beleharapott. Az egész egy pillanat műve volt, de én már ott csüngtem rajta, mint egy vérszívó görény és tíz körömmel felsebzeft arcának estem. A katona kezéből kihullott a sütemény, hörögve tört ki belőle a fájdalom, mint nyitott sebből a vér. Még volt annyi ereje, hogy lerázzon magáról, vérző arcát ép kezébe rejtette és eltűnt a sötétben. Ott maradtam állva szédülten vakmerőségemtől, de nem volt időm tépelődni, jött egy katona és egy széles derékszíjat kínált a süteményért, odaadtam. Csak ezután vettem észre, hogy másik kezemben egy kötést szorongatok, undorral hajítottam el és véres kezemet a fehér hóba törültem. Az úton, hazafelé menet, folyton a kezemet néztem, számtalanszor dörzsölgettem meg hóval, de még mindig az volt az érzésem, hogy véres. Otthon apámnak adtam a szíjjat, anyámnak átadtam a pénzt, imádkoztam, megreggeliztem és nekiindúltam a kaszárnyáknak. A történtekről hallgattam, de belül valahol mélyen, reszketett a vérem, végre délben az ebédnél kibújt