Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sándor Ernő: A gyáva hős

117 A szomszédos zászlóalj parancsnoka is eljött és rokonszenvéről biztosította. Mind nem használt. Hajnal felé agyrémek kezdték gyötörni. Veronáitól se tudott elaludni. Az orvos erre levitte a segélyhelyre. A zászlós előtt ment s úgy mutatta az utat a támolygó fiúnak. Nagyon hálás volt neki, de ő mégis egy hadbírót látott maga előtt, amint szigorú cvikkerrel és még szigorúbb, kihegyezett bajússzal keresztkérdéseket ad fel neki. A 604-es magaslat mögött most egy orosz rakéta röppent fel. A megbomlott zászlós tétova nézése szemezni kezdett ezzel a rakétával és úgy rémlett neki, hogy ez nem is rakéta. Inkább az Úristen egy ledobott gyufája. Az Úristené, aki pipára gyújtott ezen a decemberi éccakán és a felhők fölölt trónolva ítéletet tart felette. Rögtönítélő végzést hoz a gyilkos ellen. — Igen, igen, így lesz ez, — motyogta bambán maga elé. Az orvos ránézett a zászlósra és tisztán látta, hogy ez nem fogja elviselni a heroizmusát. Páczay, a „gyáva" Páczay nem bírta elviselni, hogy hősnek kellett lennie a más hulláján keresztül. Mikor leértek a segélyhelyre, oszladozni kezdett a köd. Egy újabb rakéta puffogott a fejük fölött és fénylő roncsai könyörtelenül, sustorogva zuhogtak le, akár egy fellebbezhetetlen ítélet kemény szavai. Utolsó páráját adta ki a haldokló éccaka. Hajnalodott.