Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

A magyar ellnetmondások világa - 8 Kelet és Nyugat választóján

54 4. „Mert az igazán nagy magyar zsenik tanulhattak, tapasztalatokat szerezhettek ugyan Nyugattól, de alkotni, saját leiköket a világba ve­títeni, csak egy ösztönükben élő Kelet stílusában tudtak." (Cikk a lap következő számában.) 5. „Természetes, hogy a Nyugat vonzó és ható erejét nem tagadhat­juk le. Ez világos, hiszen mihelyt a magyarság áthaladt a Vereczkei szoroson, rögtön Jánus-arcú kettősség szállott reá. Vérében még benne élt az ősi, Keletről magával hozott örökség megnyilatkozása; de ugyan­akkor kívülről befelé a Nyugat is hatni kezd rá." (U. o.) 6. „Hiába várja Apácai Csere Jánost professzorság Hollandiában, mégis hazajött tanítónak Erdélybe. Kelet legyőzte benne Nyugatot, És a többiek is, akik szellemileg kalandoztak Nyugaton: Csokonai, Besse­nyei, Katona József, Vörösmarty, Madách vagy Arany János, hatalmas európai műveltségük ellenére az örök magyart, a népit, ami egy a keleti­vel, fejezik ki. Hiába Bakonya Adynak Páris, Ős Kajánnal mégis Keletre száguld onnan. Mert ez a sajátos magyar megnyilatkozás. Nem adja be de­rekát Nyugatnak," (U. o.) Az ilyen és hasonló gondolatok és ítélkezések milliomját lehetne a mai magyar szellemi életből meglepően rövid idő alatt összecédulázni. A vélemények és ítéletek közös jegye, hogy mind a keleti, mind a nyu­gati jelzők amolyan pausálmegjelölések, Kelet és Nyugat pedig nagy­betűik ellenére szintén pausálfogalmak, mindenki azt érti rajtuk, amit akar. Noha immár világnézetek és történetszemléletek épülnek reájuk, senkisem határozza meg, hogy mit ért rajtuk. Minden pillanatban ki­robban a vita keletiességünk és nyugatiasságunk körül, minden pillanat­ban egyesek és csoportok mennek egymásnak, fringiák csattognak szinte minden utcasarkon, mint Dumas lovagregényeiben, de pontosan senkisem tudná megmondani, miért a verekedés. Minden pillanatban vádat emel­hetnek ellened keleti vagy nyugati mivoltod miatt, de a vádat nem fo­galmazza meg pontosan soha senki. De mindebben az a legérdekesebb, hogy az emberek vállalják a vádat és komolyan védekeznek. Ki ellen vé­dekeznek? Ezt senkisem tudja pontosan, csak egy bizonyos, hogy hihe­tetlen harci hév feszül keletiekben és nyugatiakban s immár úgy tűnik fel, mintha ez vagy az a bizonytalan fogalom csak arra lenne jó, hogy alkalmat adjon az egészen más okokra visszavezethető harci hév kitöré­sére. Talán az magyarázza ezt az állapotot, hogy az emberek vagy frontok nem nevezhetik nevükön egymást, s így kell valami a megjelölésre, illető­leg a megbélyegzésre. Ha azonban jobban odafigyelünk, akkor észreveszünk bizonyos ál­landóságot a fogalmak mögött. Nem pontos tartalmat veszünk észre, ha­nem inkább valami magatartásfélét az európai kultúrközösség kérdésében­A keletiek mintha teljesen a maguk erejéből szeretnének megoldani mindent, s a magyar. életet az európai szellemi munkamegosztásból tel­jesen kitépni. A nyugatiak mintha az európai kultúrközösséggel kiépített és kiépíthető kapcsolatainkra fektetnék a fősúlyt. S ezen a ponton a fent­idézett véleményekkel szemben felsorolunk még néhány véleményt keleti és nyugati közösségi kapcsolatainkról és azok hasznáról. A véleményeket Széchenyi Istvántól vesszük, aki A Kelet népe című munkájában maga is nagyon sokat gondolkozott erről a problémáról polgárosodásunk, vagyis nyugatosodásunk kezdetén s a kérdést minden hevességtől és romanti­kától mentesen, a status nascendi állapot szűzi tisztaságában figyelhette. Nyugati kapcsolatainkról ezeket írta: „Ha bátorlétet, a tulajdonnak szentségét s általában a kifejlettebb felmagasult polgárisodás kísérőit, mint például a családi viszonyok ne­mesb elrendezését, s mindazon anyagi javakat és kéjeket kellő méltány-

Next

/
Thumbnails
Contents