Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])
Hazatérés - 4 "Jönnek a felvidékiek "
11 hivatalt vállalt. S ha lett volna annyi hely és annyi hivatal, minden hazatértet azonnal középosztályosítani lehetett volna, az egész felvidéki magyarságot be lehetett volna emelni a középosztály sáncaiba. S mindez azért, mert — ismételjük — a hazatért magyarságot hirtelen elfogta a nagyság vágya, a bátorlét érzése s ez az érzés kielégülést keresett. Oly nagy volt a vágy és a keresés, hogy csendesen elhaltak azok a szervek, amelyek a kisebbségi helyzetben nem az államra támaszkodó bátorlét, hanem a megszervezett társadalmi lét bátorságát adták a magyaroknak, akik az államból teljesen kiszorultán éltek. Rendre elsorvadtak és elhaltak a társadalmi és kulturális szervek. Sőt még a szellemi emberek, az írók is, akik azelőtt a társadalmi tudat erősítésével ébresztgették a népi-nemzeti tudatot, szintén középosztályosodtak, illetőleg elhivatalnokosodtak és — elhallgattak. Nagyon érdekes és dokumentatív erejű példákat lehetne felsorolni itten. Csak néhány megemlítésre szorítkozunk. Van három olyan iró is, aki vállalati igazgató lett s azóta — nem műveli az irodalmat. Rengeteg publicista szintén hivatalnok lett, jó tanulmányírókat a minisztériumok szívtak fel az elhallgatás következményével. Még jó, ha az írót egy újság szerkesztősége nyelte csak el. A hazatérés egészen más szelekciót idézett fel a hazatért magyarságban, mint a kisebbségi helyzet. Húsz év alatt a kisebbség nem mehetett közhivatalokba, az állam irányába nem szelektálhatott, de annál erősebben indult meg a kiválasztódás más területeken. A hazatérés megnyitotta a közhivatali kiválasztódás lehetőségét s ez mintha egyszerre kontraszelekciónak minősítette volna mindazt, amit a kisebbség húsz év alatt minden területen produkált, beleértve még a szellemi funkciókat is, tekintve, hogy a szellemi emberek is előszeretettel húzódtak be a hivatalokba. Három esztendeig tartott, amíg a Felvidéken felismerték, hogy ez az állapot tarthatatlan. Három év múlva újra szükségét érzik a kulturális és társadalmi szervezkedésnek, az egykori intézmények feltámasztásának. Gondolkodó fők arra törekszenek nemes lokálpatriotizmussal, hogy városaiknak visszaszerezzék az egykori szerepeket és jelentőséget, folyóiratok indulnak és könyvek készülnek. Mintha reá jönnének, hogy egy nép nem élhet úgy, hogy létformá j ában csak az állam sugározza szét a bátorságot és biztonságot, hanem sugároznia kell azt a társadalomnak is. Mintha látnák újra teljes fényében azt a régi kisebbségi helyzetben fogant igazságot is, hogy a népi fennmaradás csak úgy képzelhető el, ha a bátorlét egyformán sajátja minden rétegnek. 4. „Jönnek a felvidékiek!" „Jönnek a felvidékiek", hangzott mindenütt az országban. Mindenütt roppant várakozásokkal tekintettek a hazatértek felé. Majd ők megmutatják, hangzott mindenütt. De mit mutassanak meg? Ezt senki sem mondta meg pontosan. Az anyaország az elszakított magyarságot húsz éven át a gályaraboknak kijáró tisztelettel vette körül. Tisztelettel és csodálattal. Ez a tisztelet és csodálat aztán nagyszerű szerepet készített a hazatérteknek. A szerepeket minden tekintetben szuperlativuszokra méretezték. A Felvidék a boldog mámorban gondolkodás nélkül vállalta a szuperlativuszokat s megfeledkezett arról, hogy mind a fájdalmat, mind az örömet csak az őszinteség
