Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Beregszász, Munkács,Ungvár (Zathureczky Gyula)

kocsiszázad előttünk robog... legalább hatvan kilométer sebességgel. Elérjük a második vonalat; itt ismét várnunk kell. Egy harckocsi az árokhoz farol, kötelet vetnek és a kis Fiat-kocsi már kint is van a mély árokból. Megnézzük. Még az ablakai sem törtek össze. Napsütéses, gyönyörű novemberi reggel. A kárpátaljai erdők rézvörösen ragyognak a nap aranykévéiben. Katonák húzódnak le rövid pihenőre az erdőszéli gyepre. Arrébb egy huszár tiszti lovakat tart. Távcsővel látni a munkácsi várat. Jobboldalt cigányputri szomorkodik az útszélen. A rajkók megrohannak. Nagyon meg vannak illetődve, amikor fényképezni kezdjük őket. Albertnek hívják az egyiket... lehet négy esztendős. Cigarettát kér. A katonák majd eldőlnek a nevetéstől, amikor a csöppség rettentő komoly arccal mellreszívja a füstöt és szakértőn bólogatva megállapítja, hogy a cigaretta „egészen jó". Extrát kapott a kis füstös. Állunk és várunk. Lassan ideges lesz az ember. Már itt volna a bevonulás ideje és még mindig Dercen vonalánál állunk. Hírek jönnek. A csehek nem akarnak kimenni. Cseh katonai autó száguld felénk. Az elővéd éle előtt megáll. Egy magasabbrangú cseh törzstiszt száll ki belőle és tárgyalni kezd a mi tisztjeinkkel. A hangulat ideges. Valahonnan hátulról suttogva érkezik az újabb hír. Ukrán terroristák bujkálnak az erdőben. Vigyázat... golyószórójuk van! Legyintünk. Biztosított menetben haladunk... nem érhet meglepetés. Néha mégis erősen belepislogunk a zizegő erdőkbe, de nem történik semmi. A cseh parlamentér elszáguld. Megint előre megyünk egy darabot. Diadalkapu! A derceniek állították. A falu jobbra esik az országúttól, de ünnepelni akarnak. Kaczuk Rezsőné tanítónő vezeti az iskolás gyerekeket. Szép, apró magyarok. Az árok szélén állnak és tágranyílt szemekkel bámulják a magyar katonákat. Éljeneznek és lobogtatják apró zászlóikat. A tanítónő odajön hozzánk és megkér, magyarázzuk meg a gyerekeknek, hogy a magyar harckocsik nem bántják őket. Félnek a tankoktól. A csehek az utóbbi hetekben tankokkal járták a falvakat, úgy riasztgatták az embereket. Minden ok nélkül megszólaltatták gépfegyvereiket és végigpásztázták az utcákat. Kászonyban kerítéseket és vályogházakat romboltak össze a nehéz cseh harckocsik. Ha felhangzott a búgásuk, mindenki menekült. Ezért félnek a tanktól a derceni gyerekek. Odamegyünk és bátorítjuk őket, de amikor elvonul előttük a harckocsiszázad, bizonytalanul lobogtatják a papírzászlókat és elgyengül az éljenzésük. Három derceni legény jön hozzánk. A nevüket nem írom le, ki tudja, talán él valamilyen hozzátartozójuk „odaát". Felkelők voltak. Az első igazi felkelők, akikkel találkoztunk. Sokat beszéltek eddig a felkelőkről. Most itt állunk szemtől-szembe velük. Egyszerű, kékbeli falusi legények. A Szernye mocsárban vívott nagy harcról mesélnek. Október elején kerültek össze a felkelőkkel. Vagy százan bujkáltak az erdőben, ők hárman titokban élelmiszert hordtak, híreket vittek nekik és együtt táboroztak velük az erdő rejtekén. Egy napon a három legény meg— 177 -