Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Tichy Kálmán: A hét kapu

— Itt nincs többé hazugság! Betelt az idő számodra, immár nézz szembe magaddal és sorsoddal, jöjj, hogy próbáid elé vezesselek. — Próbák? Próbát eleget álltam életemben, s hogy megálltam, mutatja befutott pályám. Itt újra kezdjem? Bizonytalanul, tapogatva hullottak a szavai, megnyugtatást esdeklőn, biztatást keresve. Hasztalan. Rémületesen egyedül volt és kiszolgáltatva a szellem lebírhataílan hatalmának. íme, most is csak intett, hogy kövesse, elől halad, s neki követnie kell. Körülöttük a végtelen rejtelem, a megfoghatatlan titok, könyörtelen, néma törvényekkel teli idegen világ. — Hosszú, szótlan menet után a rejtelmesen elmosódó környezetből gigászi kapu emelkedett ki, meiy egyre beláthatatlanabhul magasodott eléjük, amint hozzá közeledtek. Elérték. Megállottak. A szellem szembefordult a Nagyúrral: — Im, első próbád színhelye, a hatalom kapuja. Rajta túl az igazi hatalom orma, melyre föl kell jutnod, ha méltó vagy reá. Amint a küszöböt átléped, megkapod megérdemelt támaszodat, mely az előrejutásban segít! Most indulj! Időd leteltével érted jövök! A Nagyúr tétován indult a küszöbnek, első, siralmas bukására jól emlékezve, óvatosan lépte át s elszoruló lélekzettel tekintett a kapun túl eléje táruló vad. félelmes szirt-oromra, mely csaknem megmászhatatlannak látszott. Néhány béna pillanatig dermedten állt egy helyben s íme, nem is látta honnan, nem is tudta mikor: egy láthatatlan kéz valamit adott a kezébe. Kétségbeesetten markolta át: ez az a támasz, melyet a kísérő szellem ígért a nagy próbához! Görcsös szorítása szinte önmagukba mélyesztette ujjait s csak akkor vette észre, mit szorongat: hitvány, gyönge vesszőt... Ezzel ostromolja hát a félelmes szirteket? És ítéleti harsonaként hasított emlékezetébe a szellem szava: „Megkapod megérdemelt támaszodot!" órák, napok, hónapok teltek? A másik létben nincsenek időkorlátok! De mire a szellem újra megjelent a Nagyúr előtt, felvérzett, összetört, nyomorékká zúzott testtel találta a szirt lábainál. — Ennyire jutottál hát a te földi hatalmaddal? Gyarló ember, ha többi próbád is így sikerül, vajmi szomorú sorsra jutsz! Jöjj most a második kapuhoz! A véres roncs utána vánszorgott s lihegve állt a második kapu elé. — Ez itt az igazi erő kapuja! Figyeld csak: rajta túl vihar zúg, a mindent lebíró őserő. Ha átjutsz ezen a viharon, jobb sors elé nézel. A küszöbön túl ismét megkapod azt a segítséget, melyet földi erőd képviselt Menj hát. Én majd újra érted jövök. A Nagyúr remegve lépte át az áj küszöböt. Alig volt annyi ideje, hogy földreborulva valamibe megkapaszkodni igyekezzék: rémületes erővel zúgott el fölötte a vihar s amíg segítségkereső ujjai a rögöket markolták, valami az arcába csapódott s odatapadt a szélvész nyomása alatt: egy tollpehely. És az az önbeismerés, melyet a Nagyúr ezen a világon nem ismert, kegyetlen igazsággal marta a 64