Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Darkó István: Fekete szivárvány

— Milyen színe volt a régi hímzésnek? — ordított közbe a szabó. — Ti is úgy tudjátok, ahogy én. A vörösképű felemelte az öklét ts előre ugrott: — Mondd, milyen volt? — Ejnye, hát megbolondultatok? ... A virágok sárgák, pirosak, kékek voltak rajta, meg fehérek, a zsinór fehér volt és zöld és piros zsinórból való gombok voltak rajta. — No látod ... Az urak akarták így! — Nem tudom A szabó nem bírt magával: — Én száműztem a zöldet és kéket tettem helyébe. Most is pirossal és fehérrel kezdődik a játék, csakhogy kékkel folytatódik. Egyszerre ordították: — Akin régi kozsukot hátunk, letépjük. — Most majd mi parancsolunk. Gyurkó fejcsóválva állt közöttük: — Nem tudom. Hagyjatok. Beszorították a sarokba és a kabátját rángatva ordítottak rá. A szabó az arcába köpött. Egyszerre elsöpörte maga elől őket és reszketve, tiltakozva állt előttük. — Gyurkó — mondta a tanító, — most megtanulhattad, hogy vege a régi világnak. A kozsuk hímzése is megváltozott. Kis dolgokbút lesznek a nagyok . . . Ülj řde le velünk és hallgass ránk. Amit itt hallasz, megmondhatod a többieknek is a 1 azokban. — Ülj le, te bolond! — szólt rá a yörösképü is és maga mellé húzta Gyurkót. — Más is volt katona, nemcsak te. — Azt parancsoljuk most meg neki, hogy vegye magára a kozsukot, — morgott a szabó. — Szívesen fel is veszi ő, ne féljetek — mondta a tanító. Tapsoltak is neki, ahogy bebújt az új ködmönbe. A szabó csak tovább okvetetlenkedett: — Mi vagy hát te, mondd? — Juhász. — Azt jól tudom. De a néped mi? A tanító leintette: — Hagyjátok már. Ugyan ini volna más a Gyurkó, mint jó szlovák? Gyurkó rábólintott. Az járt az eszében, hogy amikor bevonult katonának, akkor is megkérdezték tőle, hogy melyik a népe. Azt felelte, hogy ő bizony a hegyekben lakik. A német őrmester azt mondta rá, hogy akkor medve vagy. Azontúl mostanáig senki sem kérdezett ilyesmit tőle. És azelőtt se kérdezett. Mintha az erdőben egy fa mögül ugrott volna ki valaki, aki rákiáltott és megijesztette, úgy érte ez a kérdés: Mi a néped? ... Csakugyan, mi-hát? Hátrakutatott az emlékezetében s az apja, ráncos, fekete képe állt előtte'. Vasárnapon a ház előtt. Istenem! — milyen régen volt az. Az apja, az arcára se emlékszik már. odahúzta az ölébe, később pedig, mikor ő volt akkora, mint Jankó, aki most már a legényekkel sugdosódik, odaültette maga mellé a kőpadra. Furcsa dolgokat beszélgetett neki ilyenkor az apja. Hogy 4. PtíwWrfcJ c&MRétfk.