Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Bereck József: Türelem

A lány csak 'a szomszédukban lakott, és semmi több. Mégis, amikor az anyja átszaladt hozzájuk, és összecsapta a kezét, szentséges isten, már öt nap múlva megyünk, ilyen váratlan fordulatra álmomban sem számítottam, higgye el, szomszédasszony, azt se tudom, hol áll a fejem, akkor, abban a pillanatban tolakodott elő a gondolat, hogy a lánnyal kell először megcsinálnia. Jóformán együtt nőttek fel, s a kisbári kövecsesnél nemegyszer fürödtek meztelenül, de akkor a lánynak még olyan kicsi volt a melle, mint egy fél, éretlen alma, s ő is nyugodtan aludt minden éjjel. Reménytelen csüggedés lett úrrá rajta, mert érezte, hogy az idő őrülten szalad, egymást előzik meg az elszabadult másodpercek. Nem tudott megkapaszkodni semmiben sem. Fölvillant előtte az öreg Hranka arca, s az olyan volt, mint a nap. Kínos tehetetlenséggel gondolt arra, hogy az öreg felelevenített arca a napra hasonlít. A lány még mindig az imbolygó eget nézte. Bántotta, hogy nem zárta le a pilláit, mert oldalról nem láthatta a tekintetét. A lány hirtelen felült, tekintetének apró töredékei visszapotyogtak a megolvadt égboltról, várt egy pillanatig, felállt, végigsimított a haján, a vékony kezét tehetetlenül lógatta a teste mellett. Szerette volna, ha már megy, a másodpercek megtorpantak, s a lány csak állt. Tagjaiból lassan kipárolgott a zsibbadtság. Felállt, utat nyitott a falban, s kenderszálak suhogása jelezte, hogy a lány is követi. — Megfürdök. Jó a víz. A lány bólintott, felment a betonútra, és elindult a falu felé. Nem tudom, miért, de az apámra csak nagyon ritkán gondolok. Még mielőtt eljöttem volna a kocsmába, a fészer sarkában megpillantottam az ekét, a rozsdás vázat, bezsírozott lapját s a fából faragott, markolatban végződő ekeszarvat. Az ekét már évek óta nem használtuk, 47