Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Varga Imre: Idősikátor

Az ébredés utáni tompaságban hunyorogva nyúltam az üveg után, úgy háromujjnyit bekortyoltam belőle. Hirtelen hányinger fogott el. Megijedtem, előkotortam a zsebkendőmet, számra szorítottam. Az inger hirtelen elmúlt. — A családból, a családból? — horkantott az öreg az orrán keresztül. — Vagy barátság ... barátság ... he ... Tisztelettevés? — Tisztelettevés, barát... — ismételtem kábán. A szomszédom vigyorgott. — Az esküvőn nem láttam. Esküvő? Milyen hülyeségekbe keveredtem megint. Izgultam, s teljesen mást mondtam, mint amire gondoltam. — Dolgoztam! — Megállapításom színtelenül hangzott. A bajuszos morgott valamit az orra alatt, a palackot áttette bal kezébe, jobb ökle hüvelykujját álla előtt mozgatta, s közben szélesre húzta a száját, kuncogott, de nem nézett felém. — Vujicsics... a menyasszony bátyja, személyemben, Kassáról. — így mondta röviden. — Örvendek. Én pe ... — Maga pedig: Sodronyos Rákóczi Menyhért. Ne tagadja, felismertem a művész urat. He, he ... Felismertem. Megint beszoptam vagy kétujjnyit a borból. Vujicsics mosolygott. Azt hittem, elájulok a melegtől, a levegő áporodott, bor- és izzadságszagú volt. Belváros. Autóbusz. Nyomott hangulat. Már-már állapottá válik, annyit kell állnunk és várnunk az egyik szemafor előtt. A téren néhány overallos ember. Ahogy észreveszik az autóbuszt, vadul integetnek utánunk. Egyikük, aki éppen hogy elrakta újságpapírba csomagolt szallonáját, futásnak eredt, öklét rázva lihegett az autóbusz után. Amikorra kiértünk a főútra, abbahagyta az üldözést, lehuppant a járda szélére, s komoran vakarta tarkóját. 277