Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)
Mikola Anikó: Át az üvegfalon
ra. Az arc, amely az előbb még zuhant és emelkedett, most hirtelen megmerevedik, önmaga fényképe lesz. Helén nem tudja bizonyosan, akarja-e még egyszer látni ezt az arcot, amely az ő arca helyett egy másik, színes arc fölé hajol élethű vágyakozással. — Nem tudom — tétovázik —, majd meglátjuk, milyen kedvünik lesz holnap. Mondhatott volna igent vagy nemet. Valóban, választania kellett volna két lehetőség közül, hiszen János nem szereti a kitérő válaszokat, de nem tud dönteni. Furcsa két szó ez az igen és nem. Ügy hangzanak, mint az ajtócsapódás, és Helén fél a csukott ajtóktól. Sosem tudhatja, nem zárulták-e be örökre. Érzi, János elégedetlen. Mást várt, mindenesetre igent. Eddigi kábult szótlanságát ellágyulásnak vette. Ettől mindjárt erősneík érzi magát. — Nem nézem meg. — Miért? — Nem tudom megindokolni. Egyszerűen nem vagyok kíváncsi a folytatására. Az ajtó! — jut eszébe, és erősen fogja a kilincset, nehogy kinyíljon. Ez a bezárt ajtó most az ő veresége, de felér egy győzelemmel. A fények és árnyékok résein lassan előbújnak a hangok. Az aszfalton surranó autókerekek, a szertefröccsenő tócsák hangja, a járókelők monoton vagy élénk párbeszédei, nevetések, mintha az úttest vizes tükrében fénycserepekből kunkorodnának elő. Ebbe a képbe hajol bele János kérdező arca, amelyről nem tudja, milyen lehetett az előbb, de most az ő valóságos és egyszerű János-arca volt. — Nem tetszett a film? Azt hittem... — Nem fejezte be. Mit hitt vajon? Micsoda kérdés? Micsoda felderítetlen homály, amelyben a kérdések János tapogatózó csápjai... Most már tudja, hogy erős lesz. Az erősek igazságtalanok. 256