Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

Ami'kor megjelent előtte, mogorván összevonta bozontos szemöldökét, és átható tekintettel végigmérte. „Hisz ennek az asszonynak teste van — mordult fel bőszen, és felállt. — Ez é'1! Örök!" Kétségbeesett, menekülni próbált, de alulról, ahonnan az aggastyánnal idejött, lándzsás csontvázkatonák állták útját, és visszakergették. Körbefutott a keskeny pallón. Amikor egy lándzsás a közelébe ért, és le akarta döfni, összeszedte minden erejét, bogy átugorjon egy másik sziklacsúcsra, de megcsúszott, s belebukott a tátongó mélységbe. Sikoltva zuhant 'lefelé, s hadonászva és kapálózva kiabálta: „Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!" 8 Miután az idegen asszony felsegítette a földről, körülnézett. Hol is van tulajdonképpen? A szemközti alsó priccsen egy csecsemő aludta a boldogok álmát. Hogy kerültek ezek ide? — ez volt az első gondolata. — Beteg? — kérdezte az idegen asszony. — Álmában egész éjjel beszélt. Vérzik a homloka. Hátha van itt valahol egy orvos. Felállt és kiment. Nellinek vacogott a foga. Hideg volt a fülkében — a fűtőtest épp hogy csak langyos volt. Megvirradt. Az asszony kisvártatva egy korosabb férfi társaságában tért vissza. Amikor Nelli felpillantott, elképedt. Hiszen ez Albrecht prof, „a mozgó kórház" — suhant át rajta. — Hha! Maga az, kis kollegina? Hát magával mi történt? — Semmiség, professzor úr. Csak egy kicsit felhorzsoltam a homlokomat. De azért szerencse, hogy összetalálkoztunk. A professzor közben egy üvegcsét és kötszert vett elő a táskájából, hogy ellássa Nellit. 185