Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Duba Gyula: A szlovákiai magyar novella

néhány tapasztalt elbeszélő — Egri, Szabó, Äsguthy — kivételével kezdő írók munkája volt, irodalmunk háború utáni újrakezdésének és hangkeresésének a kísérőjelenségei, elbeszélések önképzőköri színvonalon. Karcolatok, nyers és félkész írások, stílusgyakorlatok. Nem tudatosan készültek stílusgyakorlatoknak, de eredendően és szükségszerűen lettek azok, mert a szerzőktől többre nem tellett. Az ötvenes években irodalmunk a minőségi változáshoz szükséges menynyiségi mutatók eléréséért dolgozott. Fábry Zoltán jóindulatú elnézéssel állapítja meg: „A mi életünkben nemcsak a kvalitás a fontos, de a kvantitás is" [Üj Szó, Elbeszélőink antológiája, 1962). Már az a tény is rendkívüli, hogy egy irodalomban a mennyiségnek fontos szerep jut, de még jellemzőbb a tanulság, amelyet újra csak Fábry vont le a kötet írásaiból: „A tartalom elfüstölgött a forma, a »hogyan« elégtelenségén." Mert: „A tartalmat a forma őrzi." Ha megvizsgáljuk az elbeszéléseket, stílusukra általában a laza, iskolás dialógusok jellemzőek, a komponálatlanság, a történet elmondásának kizárólagos igénye. A múlt tovább kísért. Szóltam már arról, hogy novellánkat általában az az igény jellemzi, hogy el akarja mondani az életet, a sorsot. A hazai magyar novella ebben az időben leíró műfaj, de paradox módon irodalmi leírások valódi epikai jelleg nélkül, gyakran úgy ír le, hogy ketten — vagy többen — beszélnek, és elmondják a történést. A dialógusok az élőbeszéd egyszerűségét és ösztönösségét követik, hiányzik belőlük a tudatos megformálás, a felépítés igénye. A novellákban az emberek fecsegnek vagy csevegnek, esetleg beszélgetnek. „Véleményem szerint, novellaíróinkat a fejlődésben, korszerűsödésben főképpen két fogyatékosság fékezi: az egyre inkább elavuló formai tradíció nyűgei és a mai, korszerű tematika hiánya" — írja bevezetőjében Turczel. S a továbbiakban novellánkon a modernséget és a „tematikai megújhodást" kéri számon. S tagadhatatlan, mert azóta is érezzük, hogy a hagyományok — stílus, életérzés- és magatartásformák — sokkal meghatározóbb és bonyolultabb szerepet játszanak a mi nemzetiségi életünkben, mint amilyen mértékben erről hajlandók — vagy képesek! — volnánk tudomást venni. Hagyományaink életerőt sugallnak, és aktivizálják ösztöneinket. De: hagyományaink önmagunkba 14