Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

Nelli lázgyötörten ül a székén, s a virrasztók arcát kémleli. Vajon mit érezhetnek most ők? — nyilall át rajta a gondolat. Ugyanazt-e, mint ő, vagy a húga, nővére, bátyja? Hiszen az ő számukra éppen annyi volt az anyja, mint bármelyik más falubeli. Vagy valamivel mégis több? Igaz, akik most itt ülnek körben, azoknak kivétel nélkül tanította az édesanyja a fiát, lányát vagy az unokáját. Vajon átszűrik-e tudatukon, teljes következményében a kimért szavak értelmét, egyszeriségét és visszavonhatatlanságát? S vajon mit érez érzéketlen és bumfordi sógornője, az egyetlen a családból, mi több, a rokonságból, aki nem tudott szót érteni az édesanyjával? Amikor értesült róla, hogy anyja Hippokratész szakterminusával a szörnyű „rejtett betegségbe" esett, kárörvendve mondta az egyik „bizalmas barátnőjének": „Végre megszabadulunk a művésznőtől!" Lopva rátekint, de mindjárt le is kapja róla a szemét. Megérdemelné az álnok teremtés, hogy a tettetett könnyeivel együtt kitessékeljük innen, sziszegi magában bánattól átitatott haraggal. Külön-külön végigkutatja a parasztsors megviselte, keresztül-kasul barázdált arcokat, a mélyen ülő, elgyötört szemeket, szikárra dolgozott, eres-inas kezeket. Minden embert ismer, mindegyikük egy-egy külön sors, egy-egy öntörvényű mikrovilág. Bágyadtan, szomorú bódultsággal nézelődik, s hallgatja az éneket. Minden zsoltár után rövid szünetet tartanak, harapnak az asztalra rakott ovális alakú süteményből, hörpintenek a savanykás borból, köhintenek egyet-kettőt, az asszonyok kifújják az orrúkat, megtörlik a szemüket, hogy ismét új énekbe kezdjenek. Nelli még sohasem volt virrasztóban, meglepi, hogy mennyire nem sajátjuk ezeknek az énekeknek a homályos misztika; némelyikük a hitre buzdít és feltámadást ígér, de többnyire világias józanság és szinte természettudományos életés halálszemlélet cseng ki belőlük, finom, plasztikus költőiséget lehelnek magukból: 166