Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

REKVIEM 1 Nelili gyászszalagos, fenyőzöld szarvasbőr kabátja ott lóg a hálókocsi fülke sarkában, vállfára akasztva. Minthogy a lány egyedül van a fülkében, fekete kötött ruháját a szemközti fekvőhelyre terítette. A ruha sötét körvonalai élesen kirajzolódnak az ágynemű virító fehérségén, s ez a hivalkodó kontraszt egymagában is gyászos hangulattal, nyomasztó szomorúsággal tölti meg a levegőt. Nelli felhúzott térddel kuporog; hálóing helyett melegítőbe bújt. Kezében vászonkötéses, barna fedelű könyv: édesanyjától kapott utolsó ajándék — A nevető ember. Noha anyja csak félig, anyai ágon francia — hiszen apja, pozsonyi kálvinista lévén, az ősi Várfalvi név birtokosának mondhatta magát —, szellemében élete végéig megmaradt könnyed és nagyvonalú franciának. De ha eszébe jutott a Lement a nap a maga járásán, ha Brahms magyar táncait hallotta vagy játszotta, ugyanazt érezte, mint bármelyik magyar a bodrogközi nagyközségben, ahol ezeikilencszáznegyvenegy óta tanította a polgáriStákat, és zongoraórákat adott azoknak, akiket játékával megigézett. Gyermekeit — egyetlen fiát és három leányát — szigorúan, de önfeláldozó odaadással és az őszinte anyai szeretet melegével nevelte. Mint minden szülő, ő is igyekezett a maga képére faragni őket: Nelliből énekesnőt, bátyjából, Péterből hegedűművészt, nővéréből zenetanárnőt akart nevelni. S ha csupán elsőszülött lánya esetében teljesült is maradéktalanul hőn óhajtott vágya, voltaképpen elérte oélját. Péter, bár agrármérnök lett, megtanult hegedülni, ő, Nelli viszont majdnem olyan művészettel zongorázott, mint az édesanyja. Hogy nem lett belőle énekesnő, az nem rajta múlott; 155