Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Jaku nem hazudott

irányába. Messze kerültem a helyemtől, amikor a hang elhallgatott. Ott álltam egy szép, nyíló vadrózsabokor előtt, vakargattam a fejemet, gondoltam, ennek már vége, és sajnáltam szegény párát, amikor megint felsírt a hang, de most már a lábam előtt. Lehajoltam, széthajtottam az ágakat, és a magas fűben egy gyönyörű nőt találtam. De olyan szép volt, hogy megijedtem, és el akartam szaladni. Nem volt nagyobb egy tízéves gyereknél, de formás volt, hófehér bőrű, és szárnyai voltak. Aranypettyes kék szárnyai. A szeme fényét mintha a csillagoktól lopta volna. A szája pirosabb volt az érett meggynél, és amitkor kinyitotta, azt hittem, havazni fog, olyan fehérek és Olyan aprók voltak a fogai, mint a hópelyhek. Ha beszélt, akkor is mindig azt hittem, hogy hópelyhek keringőznek a szájában. Nem volt más rajta, csak egy rövid kék szoknyácska meg valami piros virágszirom arany szálakkal a talpára kötve. Apró mellét eltakarta zuhogó fekete haja. Olyan zavart voltam és tanácstalan, hogy cigányul szóltam hozzá. Erre visszaszólt cigányul. Azt mondta, hogy ő a cigány Tündér Ilona, itt szálldosott az éjszaka, leröppent a rózsabokorra pihenni, de megcsúszott a lába, lezuhant, és zuhanás közben a tövisek összekaszabolták a szárnyát. Hiába sürgette a pirkadat, nem tudott visszaszállni. Kért, hogy segítsek rajta. Nem bánod meg, mondta, ha meggyógyulok, meghálálom, módomban van. Lenyúltam érte, félemeltem. A szárnya valóban rongyos volt, untot amikor a jégeső összeszaggatja a gyenge káposztalevelet. Elvezettem az árnyékba, szamócát szedtem neki, de nevetve kiütötte a kezemből. — Öntsünk inkább ürgét! Végigjártuk a domb oldalát, olyan öntözködést rendeztünk, mint mások húsvétkor. Ezzel telt el a napunk, és nem sikoltozott, nem félt, csak nevetett. Este tüzet raktam, hívni se kellett, odaült mellém. Aztán végigdőlt a meleg földön, és mesélni kezdett mindenféléről, ami138