Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Fejírírem

Most gondolkodóba esünk. Mit mondjunk? Ha megmondjuk az igazat, nem érti meg. Szerelem: valahol útközben úgy (kidőlt gondolataliból ez a fogalom, mint beteg tehén a csordáiból. Be is temette szépen az idő háborúkkal, születéseikkel, halálokkal. Aha, mondaná legyintve, a múltkor nekem is volt. Hiába, mem érnek semmit ezek a mai orvosságok. Fejíríremteát kell itatni vele. Az rendbe hozza. De nagyanyám nem is kíváncsi a válaszunkra. — Fejíríremteát kell vele itatni — s már dobja is le a macskát, hogy hazaszáguldjon ia fejírlremért. Nem tudnám megmondani, miféle növény, hol terem, lehet, hogy nagyanyám éjszakánként titkos varázsigéket mormolva növeszti a kertje sötétjében. De megreszket tőle népes családja arca, ha kiejti ezt a bűvös szót. Útközben összecsődíti a menyeket, a család valamennyi otthon tartózkodó tagját. Mire maga is visszaszáguld a teával, már benépesült a konyha. Tüzet éleszt, pattog, mint a szikra. Elemiében van; megint valaki, aki rászorul a csodaszerre. Én elszörnyülködök, gyerekkorom keserű, a világ legkeserűbb ízére emlékezik a szám, a gyomrom. Fejírírem. Gyomorrontás, hasfájás, daganatok, horzsolások ellen, s meg kellett élnem, hogy szerelmi csalódás ellen is. Kiitatja velem a „begrét" az utolsó cseppig. ROkonaim lélekben velem isznak, mert az arcuk éppolyan savanyú, mint az enyém, amikor rájuk mézek. — No ugye, hogy használt — próbálnak belelovalni a kedvező válaszba. S estefelé, a sűrűsödő homályban, amikor a nagyianyám mellém ül a macskával, és belekezd csodálatos, ,,fejír" szaval pörgetésébe, valóban úgy érzem, hogy jobbam vagyok. Hullatja szirmait, s betemetnek, betemetik anyámat, apámat, a rádió mukkanni se mer, némán hallgat, iházunk tájáról visszahúzódnak a meszek. Csak nagyanyám szavai szárnyalnak, világítanak, le134