Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Fekete szél

Minden ősszel azt hittem, hogy az már az utolsó mosolya. Mégis ő élt közülük a legtovább. Apám szürke haját hamar elnyelte a föld. Űgy maradt meg bennem, hogy röpködött, sdkáig, még a föld alatt is. Nem hiszem el, hogy ne röpködne még most is. Néha odaültem a sírja szélére, de nagyanyám sovány, fekete árnyéka elűzött onnan. Estefelé mindig eljött. Sötét szél fújt a szeméből, a sírokon mozogtak a magas fűszálak. Gyűlölt, ha ott talált. Nem akart osztozni senkivel az apámon. Anyámat is gyűlölte miatta. De hogy mi történt azon az estén. Az idegen asszony csak meresztette a szemét az anyámra. Nézte a hasát, mint egy őrült. Rosszat sejtettem. Olyan rosszat, amilyet azóta soha. A halált. Később tudtam meg, hogy a halált. Úristen, milyen piszkos volt az a vénasszony! Mozogtak hosszú száraz ujjai, ahogy közeledett anyám felé. Még mindig nem szólt egy szót sem... Megint megőrülhettem, mint a mészgödörbein; közéjük ugrottam. Hasba akartam rúgni a vénasszonyt, de nagyanyám nyakon kapott. Belökött a szomszéd szobába. Sötét volt, s fanyar almaszag. A falak mellett fehér búzászsákok. Féltem. Vaik kutyakölyökként mászkáltam a sötétben, belevertem a fejemet a bútorokba. Mire az ajtót megtaláltam, anyám már az ágyban feküdt. A lámpát közelebb vitték hozzá. Nagyanyám tartotta. Az idegen lavórokkal futkosott. Anyám jajgatott, sikoltott is. Nem láttam jól a lkét vénasszonytól, apámat sem láttam sehol. Anyámból folyt a vér. Micsoda éjszakák jöttek! Többet nem engedte, hogy vele aludjak. A másik ágyban aludtam egyedül. Olyan volt a fejem, mint egy lázas halastó, ahol örökké ívnak a halak. Ha magunkra gondolok, mintha egy nagy agyaghegygyel állnék szemben valami pusztában. Krétarögök izzanak benne. Őrületes a hőség, negyven fok árnyékban. De nincs árnyék. A hegy oldalán elhervadnak a kék szarkalábaik. Egy poszméh zümmög a fejem felett, száraz fűcsomót tépek, és magamra szórom. Hiába, 116