Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Nyomtatásban megjelent tanulmányai

A „szanatórium" szó és fogalom előttem mostanáig igazán nem volt népszerű. Sőt! Bizonyos averzióval voltam vele szemben. Ha hallottam, vagy olvastam ezt a szót, valahogyan a fülembe csengett ifjúkori olvasmányaimból, a romantikus regényekből egy-egy ilyen mondat: „És azután bezárult utána a szanatórium hatalmas kapuja. Talán örökre." Vagy pedig ez: „Másnapra hősünket bevitték egy szanatóriumba — az élőhalottak közé ..." Istenem ! milyen szomorú lehet a szanatóriumok világa !... Talán megérezte ezt az én averziómat mostani üdülőhelyem igazgató-főorvosa, egy régi kedves tanítványom, aki azelőtt 18 évvel érettségizett nálunk, az eperjesi kollégiumban. És elejét akarta venni az averzió kellemetlen hatásának. Ez a széplelkü, nemes érzésű, hálás tanítványom ott várt minket a szanatórium bejáratánál. Mellette egy kicsiny sereg állott sorfalat: az ő felügyeletére és ellenőrzésére bizott árvaház kicsiny gyermekei. Mindegyiknek a kezében egy kis ibolyacsokor. S amikor a leányommal odaértünk, egy szépséges vallásos ének csendült fel az ajkukon. És amikor aztán az igazgató-főorvos kisleánykája meleg „Isten hozott"-al köszöntött minket, a kis árvák mosolygó arccal és ragyogó szemekkel nyújtották át a tavasz legszebb virágait az ismeretlen vendégnek, akiről csak annyit tudtak, hogy a jóságos főorvos bácsinak a tanára volt valamikor és hogy a doktor bácsi nagyon szereti őt. A doktor bácsi szeretete melegítette fel az ő romlatlan szivecskéjüket is, ez csalta ajkukra a mosolyt, ez fényesítette meg a szemüket, ez adta kezükbe az illatos ibolyát !... Én pedig ott álltam a szanatórium bejáratánál. Mélyen elfogulva és meghatva. A tavaszi napfény szivárvánnyá tört meg a szememből hulló könnyeken ... És az elérzékenyedés, a meghatottság csak fokozódott bennem, amikor beléptem a szobámba. 61